Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2020. január 23. 07:03 - Göbölyös N. László

Lót visszanéz

1101978068_univ_lsr_xl.jpg

1.

G.-nek tudomására jut, hogy néhány rasszista perverz meg akar támadni egy álomszép fekete lányt, és addig nyalogatni a bőrét, amíg az hófehér lesz. Mivel elég ostobák, G. könnyű szerrel elhiteti velük, hogy erre régóta bevált módszere van, és egy óra alatt ragyogni fog a lány a fehérségtől. A szépség kész odaadni magát e kísérletre, G. érzi különlegesen fűszeres bőre ízét egész testén, és, miközben a lány a mennyekben jár, olyan szabad szemmel is látható aurát bocsát ki, amelyről a barmok azt hiszik: valóban kifehéredett…

 

2.

G.-t egy exkluzív sajtóeseményre elegáns szállodába invitálják, amelynek minden szobáját ugyanaz a kulcs nyitja, de ha valaki elveszti a maga kulcsát, vagy zárás nélkül becsapja maga után az ajtót, többé nem lehet kinyitni. Éppen csak elfoglalja a szobáját, és át akar öltözni az eseményre, amikor hívják, hogy azonnal menjen, mert egy perc múlva kezdődik a szeánsz, és senkire nem várnak. G.-n még csak egy ing és egy alsónadrág van, de mégis elindul. Az ő szobája a 35-ös, a meghívás a 36-osba szól, ami azonban nem a szomszédos. Nagy nehezen megtalálja a 36-ost, ami inkább tűnik egy nagy emeleti aulának, mint szobának, de a várt vendégsereg helyett csak egy rendkívül ellenszenves férfi várja őt a terem négy sarkában kikötözött nőkkel. A férfi fegyvert fog G.-re, és közli vele, hogy neki kell majd gyógyítgatni a lányok testét-lelkét, miután ő kiélte rajtuk minden gonoszságát….

3.

G.egy olyan színházi premieren vesz részt, amelyről a helyszínen és az időponton kívül semmit sem lehet tudni. Miután elsötétül a telt házas nézőtér, berohan a színpadra két tucat színész, akik a következő pillanatokban ellepik a sorokat, találomra kiválasztanak egy-egy nézőt, akinek megfogják a kezét és a fülébe súgnak valamit. G.-hez is odaér egy színésznő, akire először a férfi fel sem néz, de a hűvös keze érintéséből ráismer arra, akivel egyszer régen nagyon közel álltak egymáshoz. Amikor a lány, aki ugyanolyan fiatal, mint amikor először találkoztak, egy forradalmi üzenetet súg a fülébe, amelynek a vége egy tömeges merényletre való felszólítás, G. végre felnéz, tekintetük találkozik, és tudják, hogy végre is fogják együtt hajtani, kerül, amibe kerül…

 

4.

G.zárás előtt néhány perccel megy be egy patikába kiváltani egy receptet, ami igazából egyáltalán nem lenne sürgős, de reménykedik, hogy egyedül találja őt azt a gyógyszerésznőt, akivel a korábbi szemkontaktusaik sokat ígértek. Így is van, G. reméli, hogy most tovább léphetnek, és láthatóan a doktornőnek sem lenne ellenére. Már éppen megfognák egymás kezét, amikor egy férfi és egy nő ront be a patikába fegyveresen. Nem a kassza kell nekik, hanem gyógyszereket akarnak rabolni nagy mennyiségben, főleg nyugtatókat és kedély-javítókat. A doktornő szembe akar velük szegülni, de G. rábeszéli, hogy annyit nem ér az egész, hogy az életüket kockáztassák. A támadók bekényszerítik őket a patika öltözőjébe, és rájuk zárják az ajtót, előtte azonban elveszik a telefonjaikat, hogy ne tudják kihívni a rendőrséget. Megígérik, hogy gyorsan végeznek. G. a sors kezét látja a rablókban, hogy így összezárták őket, néhány perccel később azonban a doktornő rosszul lesz. Kiderül, hogy klausztrofóbiája van. G. kétségbeesetten dörömböl az ajtón, de úgy tűnik, a rablók már távoztak…

 

5.

Azon a sokjelentésű decemberi napon G. nem írt verset, hogy elküldje a rejtélyes módon eltűnt költőtársának, nem jelentkezett szeretőnek a krónikus identitás-zavarban szenvedő énekesnőnek, akiért valamikor a világ végére is elment volna, és nem üzent példaképének sem, hogy utolsó stúdiómunkája után ne hazafelé vigye Párjával az útját, mert a halál leselkedik rá….

Szólj hozzá!
2020. január 20. 07:17 - Göbölyös N. László

XXIII. János pápa, az embermentő

screen-shot-2019-01-19-at-10_40_57-pm-805x394.jpg

A Nemzetközi Raoul Wallenberg alapítvány 2014-ben indította el az „Élet házai” programot. Azóta több száz olyant azonosítottak, ahol zsidók és más üldözöttek menedéket találtak a Holokauszt idején. A cél emléktáblát tenni minden ilyen házra.

Az Alapítvány most bejelentette, hogy hamarosan hivatalosan is elismerik XXIII.János pápa embermentő tevékenységét. Eduardo Eurnekian és Baruch Tenembaum, az alapítvány elnöke, illetve alapítója, a Jerusalem Postban elmondták, hogy Angelo Giuseppe Roncalliban az embermentők egyik példaképét látják, aki egész életében arra törekedett, hogy erősítse a testvéri kapcsolatokat a katolikusok és a zsidók között.

Arra is emlékeztettek, hogy 1940 és 1944 között Roncalli, mint a Vatikán isztambuli apostoli delegátusa segítette a zsidókat a menekülésben Törökország semleges korridorján keresztül Palesztinába. Eljárt többek között a szlovák kormánynál, hogy engedje a zsidó gyerekek kivándorlását, II.Borisz bolgár cárt pedig arra kérte, hogy akadályozza meg a bulgáriai zsidók koncentrációs táborba való elhurcolását.

Pápává választása után (1958. október 28) törölte azt a vádat, amely bűnösnek tekintette a zsidóságot Jézusnak mint Messiásnak nem elismeréséért és hangsúlyozta a kölcsönös tiszteletben tartás légkörének fontosságát. Az általa összehívott II. Vatikáni Zsinat (1962-65) volt az, amely eltörölte a Jézus Krisztus megölésének vádját is a zsidókkal szemben, amely évszázadokon át az antiszemitizmus vallási-ideológiai alapja volt.

Az Alapítvány mindezért emlékművet kíván emeltetni a Ferenc pápa által szentté avatott XXIII.Jánosnak. A jeruzsálemi Jad Vasem központ történészei tíz éve tanulmányoznak egy dossziét, amelynek alapján eldöntik, hogy a néhai pápa megkapja-e a „Világ Igaza” elismerést. Ez a döntés azonban még várat magára.

 

Szólj hozzá!
2020. január 15. 06:40 - Göbölyös N. László

Hajdan fontos eszközeink, amelyek az elmúlt 20 évben feleslegessé váltak

6932636-3x2-940x627.jpg

A 21. század első két évtizedének végén talán fel sem mérjük a változások gyors ritmusát, de ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy tucatnyi technikai eszköz vált elavulttá a fejlődés rohanásában.

Ilyen például a hagyományos fényképezőgép. Ez az előző évszázad utolsó évtizedéig bonyolult művelet. A filmtekercs véges volt, a felvett képet elő kellett hívni, de vigyázni kellett, nehogy fényt kapjon, aztán papírra kellett tenni. Egy-egy kép előállítása egészen a 70-es évek végéig több órás művelet volt. Ennek szó szerint krimibe illő izgalmát a mai embernek alig felfoghatóan mutatja be Michelangelo Antonioni Nagyítás című 1966-os filmjének kulcsjelenete.  Később ez az idő leszűkült, fotólaborok jöttek létre nemcsak a lapszerkesztőségekben, hanem a nagy üzletközpontokban is.  Aranykorukat a 90-es évek elején érték el, csak az Egyesült Államokban legalább 20 ezer ilyen labor működött az amatőr fotográfusok örömére. Aztán megjelentek a digitális fényképezőgépek, és szinte egy napról a másikra feleslegessé vált a fotóelőhívás. Ma már bárki fotózhat, akinek megfelelő okostelefonja van, bár a képek minősége gyakran hagy kívánnivalót maga után, és ezen eszközök birtoklásával senkinek nem lesz automatikusan igazi fotós látásmódja. A profik pedig továbbra is cserélhető objektívekkel ellátott digitális kamerákat használják, legfeljebb a filmet és az előhívás maceráját takarítják meg vele, nem is szólva a digitális képkiválasztás műveletének környezetbarát hatásáról.

Immár közel két évtizede vonult nyugalomba a számítógépek külső adattárolója, a floppy, amelyet 1967-ben találtak fel, majd 1981-ben az első IBM személyi számítógépet egy 5,25 hüvelykes lemezzel hoztak forgalomba. Ma már kimondani is nevetséges, hogy ennek a floppy-nak a tárhelye  360 kilobyte volt. Ahogyan azonban megjelentek az egyre nagyobb teljesítményű számítógépek, a floppy-kat felváltották a CD-k. Jellemző, hogy a Microsoft Office 1997-es szoftver programja csak 55 floppy-n fért el, mivel még ekkor is csak 1,44 MB volt egynek a tárhelye. A kegyelemdöfést 1988-ban az iMac G3 adta meg: ez volt az első floppy nélküli PC. Utoljára a Sony gyárta be floppy-gyárát 2011-ben.

Ma már muzeális értéknek tekinthetők a diavetítők, amelyek közel 50 éven át szolgáltak segédeszközül az iskoláktól a tudományos, vagy üzleti előadásokig. A 2000-es évektől azonban megkezdődött az interaktív táblák kora, és ma már magától értetődő, hogy egy előadó, sőt, egy egyetemi vizsgázó digitális dokumentumokkal, például PowerPoint prezentációval támasztja alá mondandóját. Más műfaj természetesen a házi diavetítő, amely mesefilmjeivel – legalábbis nálunk – reneszánszát éli és még a digitális világba beleszületett gyerekek körében is népszerű.

1977 előtt nehéz volt elképzelni, hogy akkor nézünk meg egy filmet otthon, amikor akarunk. Ekkor jelent a VHS videófelvevő, és a hozzá való filmes kazetta, amelyekkel fel lehetett venni a tv-ből olyan filmeket, amelyeknek a vetítési időpontjában nem tudtunk a tv előtt ülni. Új, gyümölcsöző üzletággá vált a videó-kölcsönzés. A legügyesebb tékákban megjelentek a „kalózfilmek” is, amelyeket nem legális filmforgalmazóktól szereztek be. Híres példa, hogy így terjedt hosszú ideig Bernardo Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című betiltott filmje is. 1997-ben piacra kerültek ugyan a lézeres lemezek, a DVD-k, erre még tudott válaszolni a VHS HD minőségű kazettáival. A videófelvevőkre azonban a döntő csapást a filmletöltések lehetősége adta meg. Igaz, hogy immár 3 éve az utolsó bástya, a Funai is leállt e készülékek gyártásával, és ha egy régi cucc elromlik, egyre nehezebb javítani, ennek ellenére nem kell feltétlenül a kukába dobni videó-gyűjteményeinket (e blog szerkesztőjének szinte a filmtörténet valamennyi klasszikus darabja megvan ebben a formátumban), mert ahogyan a kazettás magnók kezdenek visszajönni a divatba, e téren sem elképzelhetetlen a nosztalgia-hullám.

86730-videotape-light-hardware-vcrs-vhs-free-download-png-hq.png

Egy egész szakmát alakított át a papír alakú reklámok fokozatos eltűnése, amelyek a nyomtatott sajtó éltető elemét adták csaknem másfél évszázadon át. Az első modern reklámok nem sokkal az amerikai polgárháború után jelentek meg a Philadelphia Public Ledgerben, és a 20. század során a kereskedelmi célú hirdetések sokszor a lapok bevételének 40%-át is jelentették. Az ezredfordulóval azonban, amikor egyre több sajtóorgánum készítette el a maga internetes változatát, vagy egyszerűen teljesen átállt az on-line kiadásra, ha nem is szélsebesen, de egyre biztosabb tereppé vált a világháló a reklámipar számára. A nyomtatott sajtó már-már vészes mértékű csökkenését meg lehet szintén közelíteni a gazdaságosság és a környezetvédelem oldaláról is, más kérdés, hogy sokak számára még mindig van varázsa a kézzel fogható újságnak, arról nem is szólva, hogy amíg az újsághirdetéseket az ember könnyedén átlapozza, addig az on-line reklámok nemegyszer idegesítően kikerülhetetlenek. Igaz, ezek nélkül az internetes oldalak ugyanúgy éhen halnának, mint az újságok….

Ugyancsak megszűnőben van a térképpel való tájékozódás gépkocsival való utazás közben, mert az egyre fejlettebb GPS-rendszerek biztosítják a tájékozódást, és ezeket már az okostelefonokra is le lehet tölteni. Igaz viszont, hogy elég egy rossz beállítás, és a műholdas „útimarsall” úgy beviszi az erdőbe a gyanútlan sofőrt, mint annak a rendje.

A magnókazetták kapcsán már esett szó a hangtechnikáról, és ez utóbbiaknál is erősebben visszatért a bakelit-lemez, mert zenészek és zenehallgatók egyaránt megbizonyosodtak arról, hogy annál tökéletesebb hangzást még nem találtak ki. Ennek is köszönhető, hogy az MP3 leolvasók igencsak csak rövid tündöklést élhettek át: 1998-ban született meg az első modell, az MPMan 10, 2012-ben azonban már holttá is nyilvánították a smartphone-ok megjelenésével. Hogy ismét egy személyes véleményt mondjak: lehet, hogy az én fülem „beállítása” kissé régimódi, de az okostelefonok zenei hangfrekvenciáját sokszor idegesítőnek érzem.

22201782-red-phone-booth-in-old-style-and-typical-brick-building-in-london.jpg

És végül egy olyan eszköz, amely nem is olyan régen még hozzátartozott a városok utcaképéhez: a telefonfülkék. Az Egyesült Államokban még 20 évvel ezelőtt is 2 millió volt belőlük, 2003-ban zárták be Manhattanben az utolsót. Éppen abban az évben, amikor A fülke című thrillert forgatták. A telefonfülkék rendszeresen visszatérő helyszínei voltak a mozinak a szerelmi drámáktól a vígjátékokon át egészen a krimikig, nemegyszer a konfliktust éppen az adta, hogy a fülke foglalt volt, vagy megrongálták. De már csak nosztalgiával emlegethetjük a nagy-britanniai piros telefonfülkéket. A nyugat-londoni Heddon Street-en álló rock-történeti ereklyévé is vált, mert szerepelt David Bowie The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című 1972-es albumán. Ez sem mentette meg attól, hogy lebontsák a mobiltelefonok mindennapivá válásával.

A Business Insider összeállításából számomra érthetetlenül kimaradtak a mechanikus írógépek. Bár még 1997-ben találkoztam olyan világhírű íróval, Alain Robbe-Grillet-vel, aki továbbra is ilyen szerkezeten írta regényeit, akkor már a villanyírógépek is a maradiság jelének számítottak. Amikor négy és fél évtizeddel ezelőtt elkezdtem gyakornokoskodni hírügynökségi újságíróként, még a legnagyobb ászok is mechanikus írógépekkel írtak, színes tollakkal javítottak, és csúcsidőben egymás szavát is alig értettük a közel 40 telexgép embertelen kattogásától….

8 komment
2020. január 12. 08:58 - Göbölyös N. László

Szakrális életöröm

81800766_466027567398892_5691071021432438784_n.jpg

Ha azt mondom, szakrális zene, akkor valami nagyon fenségeset, ünnepélyeset képzelek el, amely egy magasabb rendű, hittel teli állapotba emeli az embert. E zene előadói, komponistái azonban számomra akkor igazán hitelesek és szerethetők, ha nemhogy nem emelnek falat a világi és a szentséges közé, hanem egy szellemi-spirituális légtérbe hozzák őket őszinte életörömmel és ihletett dinamikával.

Úgy gondolom, ez a Szent Efrém Férfikar legnagyobb titka csodálatos hangzásuk, énektudásuk, a zene iránti mélységes alázatuk mellett.

Rendszeres járunk Bubnó Tamásék koncertjeire, óbudaiak lévén szinte mindig ott vagyunk azokon az esteken, amelyek a Szent Péter és Pál Plébániatemplomban kezdődnek és az Óbudai Társaskörben fejeződnek be. Most az Orientale Lumen – a Kelet Világossága – sorozat keretében hallgattuk őket a belvárosi Nagyboldogasszony Templomban, ahol az ortodox karácsony rejtelmeibe avattak be minket.

A hagyományoknak megfelelően az elején és a végén megénekeltették a közösséget egy karácsonyi dallal, maga a koncert viszont egészen különleges világba, a Közel-Keletre varázsolt minket, a méltóságteljesen gyönyörű, és csodahangú libanoni énekesnővel, Abeer Nehmével. Bebizonyosodott ismét, hogy a Zene egy és oszthatatlan, hiszen a magyar, a közép-és kelet-európai dallamok, érzésvilágokból való átmenet a libanoni, szír maronita, arab vagy arámi nyelvű himnuszokba semmilyen törést nem jelentett a hallgató számára. A legerősebb hatásúak azok a darabok voltak, amelyekben a fiúk csak háttérvokált adtak Abeer szólóénekéhez – az Aal Tar’ayk himnusz egyszerűen lélegzetelállító volt – a közös éneklésnél egy kicsit mintha a kétféle erős karakter egy kicsit kioltotta volna egymást. De azért szép és megható volt, ahogyan a koncertet Kodály Esti dalával zárták.

Kár, hogy a zsúfolásig megtelt templomban nem lehetett mindenhonnan látni az énekeseket (igaz, sok kivetítőt állítottak be, de azért az mégis illúzióromboló), és a dermesztő hideg sem tett jót a koncertnek, de erről a legkevésbé Abeer Nehme és a Szent Efrém Férfikar tehet.

Az eredeti programból részben kimaradt az Alleluja. Szerencsére itt a három évvel ezelőtti, a Szent István Bazilikában készült felvétel. Ezzel együtt teljes az élmény.

Szólj hozzá!
2020. január 09. 05:48 - Göbölyös N. László

Leonard Cohen: Mondd el fivérednek (Go, Tell Your Brother)

1. rész

l_cohen_3_press-photo-3664270acf0ec7ffee08e81c98c26d9c4781f06a-s800-c85.jpg

mondd el fivérednek

hogy nincs többé családja

mondd azt húgodnak

hogy ócska kis kurva

szólj az Úr angyalainak

nincs Isten odafenn,

mondd meg vágyó szívednek

hogy nem létezik szerelem

 

elmondtam fivéremnek

és zokogni kezdett

mondtam húgomnak csitt felelt

alszik a gyerek

szóltam az angyaloknak

fényük elvakított

szóltam szívemnek – tarts velem

ma éjjel – válaszolt

 

ó, húsvér ember – szólt szívem

míg átszállt rajtam az éj

készülj fel jön a bánat

s készülj jön az édes kéj

a szenvedés hulláma jött

elsodort kishíján

fel kell áldoznod bánatod

a gyönyörnek oltárán

 

és a könnyem hullott

majd jött egy sötét közöny

mely évekig tartott

tavasz jött semmi nem nyílt

nyár jött s a nap nem ragyogott

kristálytalan maradt a hó

termés senkinek sem jutott

 

kristálytalan maradt a hó

eltűnt a tavaszillat

nem volt nyár meztelen tánccal

s őszre mag sem maradt

 

sírtam volna elszáradt könnyem

nevettem volna gúny lett részem

futottam volna út nem volt út előttem

meghaltam volna meg sem születtem

 

Szólj hozzá!
2020. január 04. 07:12 - Göbölyös N. László

Trió-variációk – szóló-asszociációk

morpho: Harmadik rész

morpho-harmadik-resz.jpg

Messzikedvű fotográfusunk, Hegedűs Ákos/morpho, akinek tartózkodási helyét időnként egy, a Pentagon által alkalmazott szuperérzékeny GPS-szel is nehéz pontosan lokalizálni, jól ismeri azt a zeneipari mondást, mely szerint a harmadik lemezen múlik minden. Egy bárkinek kifuthat, a másodikat viheti a lendület, aztán a harmadiknál kiderül, hogy van-e még mögötte valami. Ezzel ajánlja Harmadik rész című könyvét, miként a régi szerzők tették az olvasók jóindulatának elnyerése céljából. (Captatio benevolentia).

Pedig a párhuzam valójában nem igaz, hiszen a Harmadik rész csupán morpho egy könyvciklusának befejező része, amely az Egyedüllel indult, a Pár/Beszéddel folytatódott. Tucatnyi fotóalbum áll már mögötte, amelyeknek nagy része éppen a Zenéhez kötődött – koncertfotósi munkásságából még legalább ugyanennyi kitelne – és ha elég szabad a fantáziánk, akkor az új könyv borítóját is láthatjuk egy minimalista kottának.

Nagyon hasonlítunk abban – és valószínűleg ezért is értettük meg mindig egymást a közös munkák során és azon kívül is – hogy miközben lételemünk a lelki és szellemi szabadság, képesek vagyunk a lehető legfegyelmezettebb és legracionálisabb munkára is. morpho új könyvében ez tökéletesen érvényesül, hiszen a fotók, bár a világ minden tájáról származnak és a legkülönbözőbb hangulatokat árasztják az idilltől az elidegenedésig, a világvárosok nyüzsgéséről a sivatagi létig, mégis szerves egészet alkotnak, és elgondolkodtatnak azokkal a tárcanovellákkal együtt, amelyeket a Hajszáloptika oldal szerzői írtak a kötethez. Az egyik kedvencem Magyary Ágnes Bizonyíték nélkül című írása megfoghatatlan félelmeinkről, amelyet az ember okozta végítélet, isten- és önmagunk keresése képi megjelenítése követ. Ugyancsak az övé az Örökség, amely az evangéliumi boldogságoknak parafrázisa. De Virág Krisztina L’Amourja, vagy Haynal Ákos Lebegése is tovább gondolható morpho (természetesen) fekete-fehér fotóival, amelyeken mindig három emberalak látható – együtt, külön, tükörben, kezekkel, lábakkal, vagy éppen csak jelzés szerűen megalkotva a 3-as szám teljességét.

Mint a szerző bevallja, e három könyvébe elmúlt 10 évét fényképezte bele. „Azt mondjátok, ez öncélú? Lehet az, igen. De az élet maga is öncélú és ha végignézitek a morphogenesis-trilógiát, akkor talán kicsit könnyebb, kicsit érthetőbb és talán kicsit tartalmasabb lesz elviselni önmagatokat is, sőt, ott van még a párotok, meg persze az a bizonyos Harmadik rész” – írja Hegedűs Ákos/morpho a könyv utószavában. Aztán hogy ez a „harmadik rész” kinek mit jelent, ez már egyéni lelkület és látásmód kérdése.

Szólj hozzá!
2020. január 02. 07:38 - Göbölyös N. László

Kérdések Egyetlenemhez a 20-as évek hajnalán

napkelte.jpg

Hány csókkal érleljem

álom-tested

csillag-pórusait?

 

Hányszor szülessek Veled

újra verőfények

vétlen vadságában?

 

Hányszor hagyjuk még

életfa-lábnyomunkat a

vándorló lelkek

keresztútjainál?

 

Hány gyógyító DNS-dallamot

küldjön az atmoszférába

nyugalom-tengerünk

lélegzése?

 

Hány évszak szele borzolja

békességgé

mantrás mezeinket?

 

Hány ezer fokon olvad

időtlenné örökkévaló

napéjegyenlőségünk?

 

Hány rózsaszirmát rejtsük el

az eredendő Tűznek

a Pillanatok Könyvébe?

 

Hányféle illatos vágy

kavarogjon bőröd

boszorkány-konyhájában?

 

Hány dimenziónyi együttlétet

fonjanak magukba

kozmikus körvonalaid?

 

Hány harapásra osszuk

el áhított

utolsó falatunkat?

 

És hányszor kergetjük még el

a kéregető halált

nevető szívünkkel

a világ végén is túlra?

 

(2019. december 30 – 2020. január 1)

Szólj hozzá!
2019. december 30. 00:10 - Göbölyös N. László

Naplóféle 19/12 – Elmeél 98.

Az idei hóesés első napjának reggelén egy megállót tudtam menni egy trolival, majd közölték, hogy nem megy tovább, mert elfogyott az áram. A közmédia persze rögtön az új főpolgármestert vádolta tehetetlenséggel, amire szerinte az előző ballib kormányzás óta nem volt példa. Nem lehet, hogy a szolgáltató kapott titkos utasítást? Amúgy pedig minden nagyobb eső- és hó ugyanezt teszi székesfővárosunkban, minden évben, függetlenül attól, hogy kié a Városház utca, csak szelektív amnéziánk miatt nem emlékszünk rá.

A franciák nem viccelnek: a nyugdíjreform-tervre olyan sztrájkkal válaszoltak, hogy még az Eiffel-torony is zárva maradt. Vajon mi kell a mi kis hazánkban, hogy megbénuljon az élet?

A mindent elsöprő természetes őserejéről ismert énekesnő az első hóesés napján közhírré tette, hogy meztelenül fürdött meg a friss hóban. Persze csupán egy csupasz vállú portrét posztolt róla. Ki is átkozták volna, ha ennél többet mer. Pedig ezt a mutatványt már megcsinálta közel 50 évvel ezelőtt egy lány a Szindbád egyik jelenetében, felgerjesztve akkori kamasz vágyainkat.

50 évvel ezelőtt Jim Morrison óriási botrányt okozott Miamiben. Mivel éppen fasirtban volt az ő nag szerelmével, alaposan leitta magát, majd a koncert második száma közben elmondta mindenféle gyáva, szarházi népségnek a közönséget, majd - egyesek elmondása szerint - elővette, sőt, a publikum hölgytagjait orális coitusra invitálta. Perbe fogták közszeméremsértés, garázdaság és szexuális zaklatás címén, holott valójában arról volt szó, hogy az amerikai establishmentnek elege volt egy ilyen született bajkeverővel, aki ráadásul egy négycsillagos admirális fiából züllött idáig, és egyben példát akartak statuálni a túl messzire menő rock-zenészekkel szemben. Más kérdés, hogy soha senki nem tudta bizonyítani a vádakat. Hogy miről jutott ez eszembe? Arról, hogy Jimbo decemberben lett 76 éves, és ha megérte (miért ne érte volna meg?), akkor röhög rajtunk, hogy ugyanolyan farizeus világban élünk, mint ami elől ő elmenekült...

Beszélgetünk a kollégákkal arról, hogy mi jellemezte a legjobban a 2010-es éveket. A fiataloknak leginkább az egymást szélsebes ütemben követő technikai vívmányok jutnak eszükbe. Nekem pedig az, hogy minden várakozást felülmúlóan bevált Andy Warhol jóslata arról a bizonyos 15 percről, és az, hogy manapság nincsenek hősök, példaképek, legfeljebb influenszerek, akiknek szavatossága ritkán haladja meg egy kibontott parizeres csomagét.

Elment a bölcs Történész-asszony, aki mindenkinél világosabban mutatta ki a fasizmus mibenlétét és élete alkonyán azt mondta nekem, hogy a történelem az égvilágon semmi sem tanítja meg az embereket, és sajnos nem tudtam neki ellentmondani. És elment a Szobrász, aki visszaadta az Életet a Holokauszt áldozatainak, Radnótinak, József Attilának, aki a Szajna partjára vitte Bartókot. Lassan árvák leszünk mindazok, akiknek még számít a szellem napvilága…

Olvastam, hogy egy 80 és egy százéves fickó elkészítették első lemezüket. Akkor még nekem is van esélyem, ez még úgyis hiányzik nyomot hagyó bakancslistámról.

Sok-sok év után újra megnéztük egy korai közös nagy filmélményünket, Kim Ki Duk Tavasz, nyár, ősz és tél…és újra tavasz című alkotását. Érdekes módon alig emlékeztünk rá, én még a történetre sem, csak arra, hogy nagyon tetszett. Akkoriban sokkal erősebben fordultunk a spirituális dolgok felé, mint eléggé el nem ítélhetően mostanában. Pedig sok mindent elmond bűnről és bűnhődésről, arról, hogy mindenkinek a maga kárán kell megtanulnia, hogy mi a jó és a mi a rossz, de vajon a tanítvány, mire eljut a mester megvilágosodásához, miért kezdi elkövetni ugyanazokat a hibákat, amelyek az ő mesterénél is kudarchoz vezettek? Vagy a mester csak azért választja az önkéntes tűzhalált, máglyát rakva minden rossz eszközén, a csónakon, mert rá kellett jönnie, hogy hiába szabja ki a lelki büntetést gyilkossá vált, és utolsó mentségként hozzá menekülő tanítványán a vízen úszó egyszemélyes kolostorban, ahol még a nyomozók telefonja is elnémul térerő híján, a világi törvényekkel szemben tehetetlen? Én mindenesetre nem tudtam aludni utána. De lehet, hogy csak a telihold és a köd az oka…

Elment a lantművész, aki életre keltette egyik legszebb régi zenei örökségünket. Ma is megvan a teljes lemez-sorozat tőle. Remélem, lesznek, akik nem szégyenletes celeb-korszakára emlékeznek, ha arra, amikor igazi értéket mentett és teremtett.

Kétéves Unokánk, bár most még csak egyszerű kis meséket kér, biztos kézzel húzza ki könyvespolcunkról a tartós értékeket. Még menni sem tudott, amikor kiszúrta Jim Morrisont, legutóbb Leonard Cohen, majd a Gyűrűk ura volt a kiválasztottja. Ha a szupermodern világban is megtalálja az ilyen örökségeket, gazdag élete lesz.

„A szeretet ünnepe, mondjuk mi, akik itt maradtunk egy olyan korszakból, amikor ismertek az emberek mindenféle elavult fogalmakat, megbocsátást, barátságot, gyengédséget, tiszteletet, szeretetet és egész lexikonát a szentimentális érzéseknek, amelyekről utóbb kitűnt, hogy mind csak arra valók, hogy az ember létét, boldogulását gyengítsék. Mintha csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak a szeretet luxusát, mutatja a világ képe, mert hiszen napjainkban egyedül nekik van módjukban szeretetünket kézzelfoghatóan is bizonyítani. Ajándékot venni, ajándékot adni, mosolyt aratni, könnyet letörölni, gyermekkacajt élvezni, bús asszonyt felvidítani, elesett embert talpra állítani, jónak lehetni a tegnapi ellenséghez, kézadással fizetni az álnokságért, szegénységet enyhíteni, a homlok mély redőit elsimogatni, vad, keserű szívbe emberséget oltani, szilaj szemét a gyűlöletnek enyhíteni, bujdosó nyomornak halk, észrevétlen léptekkel utánamenni, a magányosan sírdogálókat gyengéden felkeresni, rongyos gyermeket átkarolni, a híd karfája fölött merengő asszonyféléhez szívesen szólani, megfogni az elkeseredett kezet, megállítani a bűn felé tántorgó lépést, fölemelni a fejét annak, aki lehajtott fővel keresi a legmagasabb ágat, amelyre felköthetné magát - ez volna a gazdagok dolga a világon. - Nem, ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak sincs semmijük”  - Ennél szebben még nem hallottam a Karácsony lényegét megfogalmazni. Krúdy Gyula írta le ezeket a sorokat 1922-ben.

Voltunk egy népszerű-tudományos előadáson, ahol egy fiatal neurobiológus hallgató arra biztatott minket, hogy ne ellenségnek tekintsük a félelmet, hanem szuperképességnek, amely megvéd bennünket. Megtudtuk, hogy biológiailag ugyan élhetünk  a halántéklebenyben lakó félelemközpont nélkül, de veszélyérzetünk elvesztése hamar végzetessé válhat. Engem viszont igazán az érdekelt volna, hogy miként működik az agya azoknak, akik totálisan beleélik magukat a külvilágból jövő folyamatos, esetleg minden alapot nélkülöző félelemkeltésbe?

Minden valószínűség szerint impícsen rúgják az amerikai elnököt, akit a nemzet nagy barátjának tekint. Eme érzés lassan rossz ómen lesz a címzetteknek.

Gretával álmodtam egyik éjjel. Egy óriási, kietlen területen szedtünk össze puszta kézzel holttesteket. Lehet, hogy szomjan haltak, de az is lehet, hogy atomtámadás tarolt le minden élőlényt.

farkas_tanar_ur.jpg

Elment a Történelemtanár. Farkas Ferenc egyike volt azoknak a tanároknak, akik meghatározták egész életemet, pályafutásomat a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban töltött négy évem alatt. Ő volt az utolsó, aki még életben volt közülük. Gondolkodó embereket nevelt, ráébresztette diákjait arra, hogy a történelem soha nem fekete és fehér, megtanított bennünket felnőtt módjára tanulni, kérdéseket feltenni, lényeget látni, a tudás iránt mindig alázattal lenni. Mindezt végtelen emberi és szakmai tisztességgel, ha kellett, fanyar humorral és nem kevés öniróniával. Utolsóra csaknem két évvel ezelőtt a vásárhelyi kollégiumról szóló film bemutatója után beszélgettünk át egy egész estét kellemes iszogatás közben. Amikor novemberben a Városban jártam, közös barátunk, aki neki még politikai eszmetársa is volt, elvitt a nagybeteg Tanár Úrhoz, ki még e rövid idő alatt is megvillantotta legendás humorát. Karácsony előtti napon hívott Barátom, tudtam, hogy csakis rossz hír lehet, mert nem szokása az ünnepi köszöntés. Farkas Tanár úr teljessé tette a magyar gyászévet, de legalább megérte, hogy a Városban végre elkezdtek normális szelek fújni.

Egyetlen egyszer kapcsoltuk be az Ünnepek alatt a tv-t, hogy megnézzük a Csoda New York-ban című karácsonyi filmet, ami végre nem a szokásos nyálas amerikai giccs, hanem elgondolkodtat arról, hogy a hit valamiben/valakiben jobbá tesz-e bennünket. Nevezhetjük Télapónak, Istennek, Örökkévalónak, Nagy Rendezőnek, vagy akár Zenének, ami megfoghatatlan. És ha hiszünk az erejében, teljesen mindegy, hogy valóban létezik-e vagy sem.

Az év végi rohanásban kénytelen voltam megrendelni idei Hanuka-gyertyáimat, amelyek nem érkeztek meg. Így minden este azt a mécsest gyújtottuk meg, amit  Paul atyától, Toszkánában élő belga katolikus pap barátunktól kaptunk, és amit ő egyenesen Jeruzsálemből hozott. Ez égett minden este, együtt a karácsonyi gyertyákkal, és igazabb volt a lángja, mint a meg nem érkezetteké lett volna.

A két ünnep között sürgősen gyógyszertárba kellett mennem. A mackós gyógyszerész panaszkodik, hogy december 20 óta semmi árut nem kaptak. Mert ugyan szállítási szerződésük van a gyógyszerforgalmazókkal, csak rendelés-felvételi szerződésük nincs. E nélkül pedig nem szállítanak. Ugye, világos?

Nem panaszkodhatom 2019-re, mégsem szerettem igazán. Nemcsak a sok eltávozott miatt, akik fontosak voltak nekem, hanem azért is, mert ez az év ébresztett rá, hogy minden látszat ellenére beléptem az öregkorba. Az idén már nem küldtünk karácsonyi képeslapot a Városba. De annak örülhetünk, hogy a családunkban négy nemzedék köszöntheti egymást, békében, szeretetben, életerőben.

 

 

Szólj hozzá!
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai