GNL911

A Világgazdasági Fórum januárban Davosban megtartott találkozóján Henry Blodget, a Business Insider elnök-vezérigazgatója elmagyarázta, hogy miért jött el a „jobb kapitalizmus” (better capitalism) pillanata.

A jelenlegi egyenlőtlenség, amely az Egyesült Államokban uralkodik – mondta a múlt század 70-es éveiben kezdődő és túl sokáig tartó stagnálásra való reakcióhoz kötődik. Ebben a fázisban a három havi projekt hajszolása hozta létre a rövid távú sikerek mérgező rögeszméjét.

Blodget szervezett egy beszélgetést erről a témáról, amelyen részt vett a Columbia egyetem professzora, Joseph Stiglitz is. A világhírű közgazdász szerint ennek az ideológiának nemcsak részvényes csoportok voltak hívei, hanem a Nobel-díjas Milton Friedman is, de neki sem volt igaza. Friedman az 1962-ben kiadott Kapitalizmus és szabadság című esszégyűjteményében azt hirdette, hogy egy szabad gazdaságban egy vállalnak csak egyetlen társadalmi felelőssége van: felhasználni forrásait és olyan tevékenységet folytatni, amellyel saját profitját növeli a játékszabályok betartásával, azaz szabad és nyílt versenyben, csalások nélkül. Ez a vélemény azonban nem alapul semmilyen gazdasági elméleten.

A témával kapcsolatban Stiglitz egy novemberi interjúban visszatért Adam Smith-nek Az államok gazdagsága című, 1776-ban írt művére, amelyben azt írta, hogy aki a saját érdekeit tartja szem előtt, azt egy láthatatlan kéz vezeti olyan útra, amely nem is egyezett a szándékaival. A saját érdekeit követi, mégis inkább a társadalmat szolgálja, hathatósabban, mint ahogy akarja. Ugyanakkor nem látott olyan embereket, akik úgy tettek, mintha a társadalomért dolgoztak volna, és valóban nagy jót tettek volna.

Stiglitz emlékeztetett arra, hogy a láthatatlan kéz létezését valójában 1954-ben mutatta ki Kenneth Arrow és Gerard Debreu közgazdász. Bebizonyították, hogy a szabadversenyes gazdaságban létezik egyensúly kereslet és kínálat között, de azt is világossá tették, hogy ez a helyzet csak a gazdasággal és a fogyasztók magatartásával kapcsolatos bizonyos feltételek mellett valósulhat meg.

Ha történik, ha ezek a feltételek hiányoznak? Stiglitz és Sandy Grossman az 1970-es években foglalkoztak ezzel a kérdéssel. 1980-ban publikáltak egy tanulmányt, amelyben kijelentették: míg ez az egyensúly elméletben megvalósul, a gyakorlatban lehetetlen egy versenyen alapuló gazdaságban. Az a vállalat, amelynek egyetlen célja a részvényesek kielégítése, a többi szereplő, az alkalmazottak, a fogyasztók, az egész társadalom semmit sem profitál belőle.

Stiglitz nagyra becsülte Friedmant a fogyasztással kapcsolatos munkáiért, amiért Nobel-díjat kapott, de a szabad piacról voltak nézeteltéréseik. Friedman referencia-figurája volt egy mozgalomnak, amelynek élén a „chicagói iskola” állt, akik megfogalmazták a szabad piac formuláját. Az észak-amerikaiak, főleg a jobboldali gondolkodásúak, osztoztak az iskola nézeteivel mivel megoldásnak látszottak arra a problémára, hogyan lehet megélénkíteni egy stagnáló gazdaságot.

A szabadpiac ilyen ideológiájának keretében a rövid távú értékek keresése egyúttal a hosszú távúaké is. Ha elfogadjuk ezt a nézetet, az elsőség megadása a rövid távú profitnak, magával mondja a menedzseri munka és a kiadások optimalizálását, és ez lehetővé teszi a vállalt növekedését, nagyobb hasznot, több munkahelyet, jobb termékeket hoz, és ez mindez javára válik a társadalomnak is. Stiglitz szerint ez a vízió John Maynard Keynes alapvető meggyőződésének elvetésén alapul.

Az angol közgazdász 1936-ban a nagy válság után írta A foglalkoztatás, az érdek és a pénz általános elmélete című könyvét. Ebben különbséget tett a rövid és a hosszú távú értékek között. Ezen kívül nem tetszett neki az a mód, ahogy az amerikai részvénypiac a rövid lejáratú profit választására buzdított.

Az 1970-es években Amerikában egyre több hatalmi pozícióban lévő személy tette magáévá a Chicagói Iskola eszméit és Friedman Ronald Reagan elnök tanácsadója lett. Ennek hatásai a Kongresszusban is jelentkeztek pl. a jövedelemadóban, az antitröszt-törvények enyhítésében, ami serkentette a beruházókat. Ha mindez eredményesebb, innovatívabb vállalkozásokhoz vezetett volna, jó lett volna, de ezek végül is a rövidtávú politikát ösztönözték. Ez uralkodott egészen a 90-es évekig – magyarázta Stiglitz.

Közben egyre nőtt a különbség a vezetők és az alkalmazottak jövedelme között és ennek az egész gazdaság látta a kárát.

Miért került elő most ez a téma?

Stiglitz úgy látja, hogy az Egyesült Államokban nő az elégedetlenség a nem megfelelő gazdaságpolitika és a jövedelmek közti aránytalanságok miatt. Ma egy cégvezető elnöknek  átlag 295-ször nagyobb a fizetése, mint egy alkalmazottnak. Ma azonban egyre több vállalati vezető ismeri fel, hogy változtatásra van szükség. Közöttük van pl. Larry Fink, a BlackRock elnöke, aki levelet intézett a tőzsdén szereplő vállalatok elnökeinek, amelyben közölte: csak olyan cégekkel hajlandó tárgyalni, amelyek a társadalomnak kedvező hosszútávú stratégiában gondolkodnak. Hasonlóan nyilatkozott az Unilever is.