Julia Schrammel és Urs Brunner német szerzők rekonstruálták egy rejtélyes berlini ház történet dokumentum, fényképek, emlékiratok, túlélők tanúsága alapján.
A luxusbordély, amely Berlin Charlottenburg negyedében, a Giesebrechtstrasse 11 szám alatt áll, a nácizmus egyik leghirhedtebb figurájának, Reinhard Heydrich-nek volt az ötlete. Az SS tábornok Heydrich volt a Harmadik Birodalom belbiztonsági főnöke, később a megszállt Csehszlovákia kormányzója, akit 1942. júniusában prágai ellenállók megöltek. Az ellene elkövetett merénylet után gyilkolták le Lidice falu teljes lakosságát. Egyúttal Heydrichet tartották a zsidóság kiirtása, a „végső megoldás” kitervelőjének is.
A bordéllyal az volt a célja, hogy a kliensek lehallgatásával a nácik fontos információkhoz jussanak, számítva arra, hogy diplomaták és más magas rangú személyek is vendégei lesznek a háznak. Madámja a Hamburgból származó Katherina Emma Sophie Schmidt lett, akit jól ismertek ezekben a körökben Kätchen, majd Kitty néven. A nácizmus hatalomra jutásakor betiltották a nyilvánosházakat, de azért illegálisan tovább működtek. Kitty 1938-ban Nagy-Britanniába akart menekülni, de a német-holland határon letartóztatták és választhatott: vagy a szalon vezetője legy vagy koncentrációs táborba hurcolják.
A Salon Kitty, amely a Gestapo teljes védelmét élvezte, két emeletet foglalt el, 9 szobája volt, előkelő berendezéssel, fürdőszobákkal. Húsz ritka szépségű lány dolgozott benne. Két hónapig tartott a felkészítésük, feltétel volt, hogy legalább két világnyelven tudjanak beszélgetni, továbbá elegánsan viselkedni és öltözködni. Egyikük, Liesel Ackerman, 27 éves volt, amikor prostitúció miatt letartóztatták: számára sem volt más alternatíva, mint a Salon Kitty, miután nem akart kényszermunkás lenni egy harckocsigyárban. Ő mesélt a házról 1976-ban, és árulta el, hogy Galeazzo Ciano, Benito Mussolini veje, olasz külügyminiszter volt az egyik vendége, aki bár „gyengéd lovag” volt, még az ágyban sem vetette le fekete zokniját. Heydrich nem sokat tudott meg lehallgatásával, legfeljebb azt, hogy Ciano és Mussolini egymás közt csak „kis bohócként” emlegették Hitlert. Egyébként Liesel is tudta, hogy a szobákban rejtett mikrofonok vannak.
Gyakori vendég volt egyébként maga Heydrich, sőt, Joseph Goebbels propagandaminiszter is. Az ő szeánszaik alatt a mikrofonokat természetesen kikapcsolták.
Az üzlet virágzott, volt időszak, amikor egy év alatt 10 ezren keresték fel a Salon Kitty-t. Még az sem döntötte romba az üzletet, amikor 1943-ban az épületet szövetséges bombatalálat érte. A Salon Kitty története az 1945-ös náci vereséggel véget ért, a Madám azonban nem hagyott fel az iparral: átköltözött egy művészpanzióba, végül 1954-ben, 72 éves korában bekövetkezett haláláig vezette intézményét.
A Salon Kitty-ről számos mende-monda keringett azóta is, különösen azután, hogy 1970-ben Peter Norden regényt írt róla, majd 1976-ban Tinto Brass, a Caligula későbbi rendezője filmre vitte a történetet sok szado-mazo perverzióval. Madam Kitty-t Ingrid Thulint, a magas rangú SS protektort pedig Helmut Berger alakította.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
