GNL911

Az őrangyalok elfoglalták az oltár előtti első három sort, hogy az arra érdemtelenek minél messzebb kerüljenek Istentől.

AE egy előkelő, zöldövezetben álló, hajdan nemesi kastélyban találta magát. Ablaka egy érintetlen, ősfákkal teli erdőre nézett, szobája bálteremnek is beillett volna, az egész alakos tükrökkel teli folyosók bejárásával jószerével egész napja eltelt. De ha nem így lett volna, akkor sem kellett unatkoznia, mert szobája a mennyezetig tele volt könyvekkel, azokkal, amelyek meghatározták az életét, azokkal, amelyeket számtalan költözése során elveszített, és azokkal, amelyeket hátralévő életében még el akart olvasni. Csak éppen napok, hetek teltek el, amig nem találkozott senkivel, miközben szobájának csak egyik mellékajtaját kellett kinyitnia, és korlátlan mennyiségben állt rendelkezésére étel-ital, kedvenc és számára ismeretlen ízekkel. Nap nap után gyönyörködhetett a tájban, friss fuvallatok járták be szobáját bár egyetlen ablakot sem tudott kinyitni. Egy idő után már időérzékét is elvesztette, mert sem órája, sem telefonja, sem televíziója nem volt, de nem is érezte hiányukat. Ki tudja, mióta lehetett már itt, amikor egy nap megjelent a szobájában egy vékony, kócos, rövid hajú lány, kezében édes illatú cigarettával. „Eleget magányoskodott már itt, elviszem egy kis sétára” – mondta a lány, és bár AE tiltakozott, hogy itt tökéletesen jól érzi magát, váratlan vendége belékarolt és elindultak kifelé. A férfi akkor tudta meg, hogy egy elmegyógyintézetben van, ahová önként jelentkezett, mert már nem tudta elviselni a külvilág normális embereit, miként azok sem őt, és több száz ember vonult be ide száműzetésbe hasonló okokból, de az ápolónők – a lány is az volt – gondoskodnak arról, hogy soha nem találkozzanak egymással, mert csak megzavarni boldog egyedüllétüket. Távolról mérik mindegyikük szívverését, lélegzését, és ebből pontosan tudják, hogy mikor kell őket kiengedni, akár véglegesen, akár ideiglenesen, AE esetében még nem döntöttek, hogy a szabadság melyik formáját érdemli meg. Amint kiléptek az előkelő zöldövezetben álló hajdan nemesi kastélyból, egy ódon, kihalt várnegyedbe érkeztek, de távolról mintha zeneszó szállt volna feléjük. Az egyik kapualjban AE ismerős alakot vélt felfedezni, mintha a férfi ugyanolyan sapkát viselt volna, mint amit ő hordott még szabad ember korában, és akkor nem lehetett más, mint az ő esküvői tanúja, amúgy költő, zenész és gyógyíthatatlan nőbolond. Ebből a kapualjból szűrődött ki a Zene és bár AE egy fél szóval sem mondta az ápolónőnek, aki időnként mélyeket szívott édes ízű cigarettájából, hogy menjenek be, a lány egyenesen odavezette. Egy füsttől félhomályos szűk teremben egy cigány és egy fekete gitáros játszott, mindketten sok szép élménnyel ajándékozták meg korábbi életében és a háttérben egy szinte áttetsző alakú öreg néger fújta szájharmonikáját olyan erővel, hogy a vér is kicsordult szája szélén. AE-val sokszor előfordult, hogy ha meghallott utcán zenélni embereket, legszívesebben beállt volna közéjük, most pedig, ahogy a cigány és a fekete gitáros, meg a vérző ajkú öreg néger szájharmonikás élete mérföldkő-dalait játszotta, tudta, hogy köztük a helye. „Rögtön jövök” – mondta lelkesen a lánynak, és bár nem tudta pontosan, hogy merre van egykori otthona az ódon, kihalt várnegyedtől, szinte behunyt szemmel eljutott házáig, és pincéjében megtalálta első keresetéből vett piros basszusgitárját, amit sok évvel ezelőtt egy nosztalgia-kiállításon elloptak tőle. A hangszer tökéletes állapotban volt, még felhangolni sem kellett. AE rohant vele vissza az ódon, kihalt várnegyedbe a kapualjba, ahonnan továbbra is szűrődött ki a számára oly kedves zene. Amikor belépett a füsttől félhomályos szűk terembe, meglátta a három muzsikust, akik a You Gotta Move bevezetőjét játszották és ott énekelt közöttük kihívóan rekedtes hangon egy ócska széken a meztelenre vetkőzött vékony, kócos, rövid hajú lány, kezében az édes illatú cigarettával és AE-nak nem volt más dolga, mint belépni basszusgitárjával a dalba, még erősítő sem kellett hozzá…

A lépcsőházban versenyt rendeztek a lakók között, hogy ki tud szebb dallamokat kihozni a folyosói falakból, az ajtókból, a küszöbökből, az ajtó előtt tárolt kerékpárokból és a szeméttárolóba még le nem vitt dobozokból, sőt, a kidobott ételmaradékokból is. Győztesnek végül egy kopasz, vak fiatalembert hirdettek ki, aki a lépcsőkorláton egyensúlyozva tökéletes Bach-fúgát rögtönzött és még le sem esett.

AE-t egy romvárosban kalauzolta egy orosz fiatalember, aki percről percre ismerte hősünk újságírói pályafutását, és a hírügynökség maradványai közül pillanatok alatt elő tudta bányászni az első általa készített hírek még telex-papíros másolatát. Arra már nem jutott ideje az orosz fiatalembernek, hogy együtt keressenek egy, még a kijárási tilalom ellenére nyitva tartó kocsmát, ahol alaposan bevodkázhatnának, de AE nem is bánta, mert nem akarta felidézni iszákos éveit, amikor legfőbb támaszát az érző szívű pultosnőkben érezte.

Két olasz férfi, akik együtt nőttek fel és a legjobb barátok voltak, imádták a meséket, ezért elhatározták, hogy egy mesekönyv-antikváriumot nyitnak, amellyel bejárják Európát és ahol a legszívesebben fogadják őket, ott telepednek le végleg. Így jutottak el AE hazájába, és egy nagy színes piacon nyitották meg az üzletüket. Hamarosan hatalmas forgalmuk lett, mert nem volt olyan az elmúlt 200 évben született mesekönyv, amit ne lehetett volna megkapni náluk. Az államnak is megtetszettek, támogatni akarta őket azzal a feltétellel, hogy bizonyos könyveket ne árusítsanak többé, ezt azonban gondolkodás nélkül elutasították, hiszen a lényegüktől fosztották volna meg őket. A rájuk nehezedő nyomás miatt azonban egyre romlott köztük a viszony, végül úgy döntöttek, hogy szétválnak, az egyikük viszi tovább a boltot ahogy és ahol akarja, a másik pedig örökre eltűnik. A kisebbik termetű felajánlotta, hogy döntsék el egy nagy nyilvánosan bokszmeccsen az örökséget, a nagyobbik beleegyezett. A mérkőzést a főváros egyik legszebb fürdőjének halljában rendezték meg. Először alig akarták megütni egymást, végül a kicsinek sikerült az óvatlan naggyal szemben bevinni egy döntő balhorgot. A nagyot mintha a föld nyelte volna el, de a kicsi sem hagyta magát ünnepelni. Néhány nap múlva már üresen állt a bolt a nagy piacon, néhány év múlva pedig már senki sem emlékezett a két rokonszenves olasz fiatalemberre.

AE és szülei valahol a nyílt óceán kellős közepén találták magukat. Távolról sem látszott sem föld, sem hajó. AE azonban bizakodott. „És tudom az irányt, kövessetek” – mondta és úszni kezdett, bár valójában fogalma sem volt, merre megy. Úsztak, úsztak a végtelenségig, mígnem egy nagy folyóhoz értek, amely elvezette őket szülővárosukig.