GNL911

Űzött gyönyör vékony fényében tört rám a félelem, hogy soha nem ismerem meg bánatomat. Szólítalak egy kiáltással, melyben benne van egész szívem.

Mikor fogok hálával telve felkiáltani? Mikor énekelek irgalmadért? A holnap a tiéd, adós a múlt, és rohan felém a halál a megadás szennyes-fehér zászlajával. Húzz ki engem a léha tudásból a szent művészetébe.

Félek attól, amit a lelkemmel tettem, és az ítéletet mint hirtelen zajt hirdették ki. Segíts meghajolnom haragod előtt.

Bálványom mellett heverek, tűz és hamu bűvöletében, elfeledve a vezeklés napjára szánt szavakat. Emelj fel új szívvel, régi emlékezettel, apám üdvéért, neved üdvéért, mely zeng mennyben és pokolban, elpusztított világokon és eljövendő világokon keresztül, érinthető zene, amely a rejtett és az érzékelt között ragyog, mely hamisan szól fülemben és tisztán ott, ahol állok.

A gőgös ember térdet hajt és a szent lelkek behúzódnak a házába.

Sövényeket ültetnek a rothadó világba, a fiatal hajtásokat megóvják. Az időt anyától gyermekig, apától fiúig mérik, és tudás beszél majd tudáshoz.

Még a gonoszok is kimerülnek, a bomba a pilóta fiára zuhan, a lázadás nyugalomért kiált. A seb kitár minden szívet, a teljes száműzetés erősít, az egész világ hiányod emlékezetévé válik.

Meddig űzöl minket a bánattal? A vér vért iszik, a seb elnyeli a sebet, a bánat bánatot kínoz, a kegyetlenség ismétli önmagát türelmed mérhetetlen éjének leple alatt.

Mikor lát munkához az igazság, hogy számon kérje ígéreteidet? Most, hogy minden ember hallja egymást, lakozzék neved a pokolban, sorolj vissza minket óvó törvényed alá, irgalom atyja, az elrabolt föld menyasszonya. Beszélj gyermekednek gyógyulásáról, ott, ahol egy pillanatig vagyunk.