GNL911

Éles peremű fekete kockák tódultak be a világ természetes kerek formái helyére.

„Megfulladok!” – ordította kétségbeesetten AE, miután rádöbbent, hogy élete energia-vámpírjai eltorlaszolták összes menekülő útvonalát.

AE egy olyan városba érkezett, amely sem a térképeken, sem a helységnévtárakban nem szerepelt, nem volt polgármestere, nem voltak állami és helyi hivatalai, nem készítettek lakónyilvántartást, éppen ezért azt sem tudták, hogy hányan élnek a városban, hányan csak átutazók, mint AE. Egy tágas fogadóba tért be, mert nagyon megéhezett, megszomjazott és kicsit szomorúan vette tudomásul, hogy ő az egyetlen idősebb vendég, de miután lehajtott egy kupával abból a számára ismeretlen italból, amit valamennyien ittak, úgy érezte, megállt benne az évek repülése. Miközben elé tettek egy tál pikánsan illatozó sültet, elárulták neki, hogy a pincében működik a város legjobb színháza és ma este rendkívüli előadásra készülnek. AE, aki rajongott a pince- és padlásszínházakért, épp csak elverte éhét, máris lesietett a lépcsőkön. Nem várt üdvrivalgással fogadták. Aznap este a La Mancha lovagját készültek előadni, csakhogy a főszereplő szó szerint belehalt szerepébe, ezért AE-nak kell alakítania a Búsképű Lovagot. A férfi nagyon szerette a darabot, többször látta filmen és színházban is, Élete Szerelmével még az esküvői zenéjük egyike is innen volt, de a szövegből egyetlen sort sem tudott. Mégsem habozott egy pillanatig sem, hogy elvállalja a szerepet, de aztán rögtön vitába is szállt a rendezővel, aki egy leszerelt rendőrnőből lett kövér dominát képzelt el Dulcineának. A rendező, ha kelletlenül is, de gondolkodási időt kért, míg AE elvonult a tágas fogadó egyik viszonylag csendes zugába, lehajtott még egy kupával a számára ismeretlen italból, amikor belépett egy fiatal lány, gyűrött kockás férfiingben, szakadt farmernadrágban, mezítláb, kócos haja alól hatalmas bogárszemek villantak ki riadtan, alattuk baljósan sötét karikák. A rendező abban a pillanatban jött fel a pincéből, amikor a lány elkapta AE tekintetét.

Egy másik városban, amelyről a helyiek azt állították, hogy Moszkva, holott főterét Berlinerplatznak nevezték, vállig érő, bronzos árnyalatú parókát kínáltak AE-nek, aki valamikor valóban ilyen hajat viselt, de amikor ritkulni látta fürtjeit, maga vált meg tőlük, és azóta sem bánja ezüstös fejét. Azért a hecc kedvéért felpróbált egyet, de azonnal le is vette, miután rögtön félreérthetetlen ajánlatokat tettek neki.

A gimnázium egykori legcsúnyább, de legokosabb diákja, aki egyszerre készült költőnek, zenésznek és festőművésznek, összegyűjtötte évfolyamának még életben lévő tagjait és mindenkit egy verssel köszöntött, amelyekbe beleszőtte teljes életüket, közben ő maga is megszépült.

És az Öreg Nőbolond még egyszer utoljára repülőre szállt, hogy láthassa Észak törékeny, szemérmes Asszonyát, akit hajdan, csúnyán visszaélve vendégjogával, elszeretett az urától, aki semmit sem sejtett, miután 16 évvel kamasz-szerelmük után beteljesítették akkor még tilos vonzalmukat. Azután végleg elszakította őket a több országnyi távolság. Észak törékeny, szemérmes Asszonya egy urának mondott utolsó hazugsággal kikísérte a repülőtérre a még nem Öreg Nőbolondot, és az utolsó csók után kezébe adott egy nagy borítékot, amelyben egy költőnő versei voltak és az ő zöld borítójú füzete, amelyben parázsló szavakkal leírta néhány hétig tartó szenvedélyüket. Az Öreg Nőbolond megőrizte élete végéig mindkettőt, miként testében-lelkében minden együttlétüket. Maradtak az egyre távolodó érzelmű levelek, amelyek időnként azért fellángoltak, hiszen mindkettejük szíve sokáig utat tévesztett, és talán nem kellett volna más, minthogy egyikük repülőre üljön. Hosszú éveken át az övék volt egy áprilisi nap, Észak törékeny, szemérmes Asszonyának születésnapja, amikor hallották is egymást, de soha nem beszéltek az együtt töltött szenvedélyes hetekről. Lassan mindketten megöregedtek és egy áprilisi napon Észak törékeny, szemérmes Asszonya az első mondat után letette a telefont, és egy üzenetet küldött, amelyben tudatta, hogy egy súlyos betegség miatt bezárult előtte a hangok világa. És az Öreg Nőbolond ekkor ült még egyszer utoljára repülőgépre, hogy elmenjen a Fehér Éjszakák hazájába, ahhoz a tóparti házhoz, ahol harapni lehetett a hideg levegőt. Amikor belépett, Észak törékeny, szemérmes Asszonya egy szót sem szólt, csak némán magához ölelte az Öreg Nőbolondot és nem törődött azzal, hogy nagy ricsajjal berontottak unokái és tágra nyílt szemekkel bámulták az egymásba fonódókat.

AE ismeretlen zajokra riadt fel egy reggel. Még szemüveg nélkül kibotorkált a konyhába és ott egy idegent talált, aki a hűtőszekrényt igyekezett kipakolni, majd felfedezett egy másik idegent is, aki Élete Szerelmének festményeit szedegette le egymás után a nappali faláról. AE még fel sem ébredt egészen, de összeszedte hangjának minden erejét, hogy ráripakodjon a betolakodókra. „Nem vagyunk tolvajok, a lakáskulcsoddal jöttünk be” – röhögött AE arcába az egyik és még azt is el akarta vele hitetni, hogy a fiától kapták meg a kulcsot, holott nem is volt neki. AE másodszor is felriadt, és boldogan látta, hogy az egész csak egy rossz álom volt, mert Élete Szerelme békésen pihegett mellette az ágyban, de visszazuhant és az árnyszerű tolvajok immár fegyverrel fenyegették őt, majd sietve távoztak, rájuk zárva az ajtót. „Rendőrség” – kiabálta AE, bár tudta, hogy senki sem hallja, mert csak ők laktak az emeleten. És akkor harmadszor is felriadt, és a rémálom végleg szertefoszlott.

A férfi egy rossz hajnalán a ködpáráján keresztül megpillantott két nőt, akik kísértetiesen hasonlítottak azokra az óvónőkre, akik őt gyerekkorában megpofozták, megverték, többször egy árulkodó másik gyerek bemondása alapján. Mintha nem öregedtek volna semmit, de ugyanúgy áradt belőlük a gőg, a gonoszság, mint 40 évvel korábban. A férfi elérkezettnek látta az időt, hogy végre bosszút álljon, és hogy azokon a nőkön élje ki elfojtott dühét, akik a legjobban megérdemlik és nem messze egykori gonoszságuk színhelyétől.

AE és Élete Szerelme olyan pillanatban találkoztak, amikor már mindent tudtak és még mindent tudtak, amikor már nem féltek semmitől és még nem féltek semmitől. Sürgősen be akartak pótolni mindent az elvesztegetett évekből, megélni minél szebben, minél jobban, minél erősebben a megszenvedett boldogságot. Úgy érezték magukat, mint Ádám és Éva a Paradicsomban, még a bűnbeesés előtt, de ők akkor sem szégyellték egymás előtt meztelenségüket, amikor már a külvilág szemében bűnbe estek. Ott élték meg szerelmüket, ahol éppen megkívánták egymást. Egyszer éppen egy hatalmas ház tetején, ahol nemhogy lefeküdni, de még leülni sem lehetett, fonódtak elképzelhetetlen örömmel egymásba, mintha egyetlen élő, lüktető szoborrá váltak volna. Nem törődtek sem a környező házak lakóival, sem a felettük szálló repülőgépekkel, sem az alattuk elsuhanó autókkal és cammogó járókelőkkel. Amikor a gyönyör csúcspontjára értek, valaki megszólította őket: „Most azonnal jöttök az Úrhoz” – mondta egy kellemetlen hang, de AE és Élete Szerelme csak nevettek rajta. „Várjon csak az Úr, nemcsak irgalma, hanem ideje is végtelen” – felelte valamelyikük és nem is zavarták meg őket soha többé.

Kép: G.N.L.