Mivel nővérem és én elhidegültünk egymástól, lakókocsimmal földjeinek legtávolabbi határán parkoltam le, abban a szegletben, amelyet törvény szerint a szegényeknek hagytak meg. Több száz cseresznyefája virágzott, és a nagy kőházhoz vezető utat, amelyet szegélyeztek, virágszirmokkal csipkézték ki.
Szombat volt.
Nekidőltem egy kis dombnak, búzaszemmel a fogaim közt, közben néztem a kék eget, egy madarat, három fényes felhőcsíkot és a szívem nem vidult fel.
Beléptem az önvád órájába.
Különös hang remegett a levegőben. Az északi szél tette ezt az elektromos vezetékeken, meglepő harmóniák kitartott akkordja volt, erő és elnyújtott idő, négy élvezet, lélegzet és acél éneke, póznák és földek óriás húros hangszere, összetett feszültség.
Hirtelen világossá vált az ítélet.
Hagyd a nővéredet tornyaival és kertjeivel, dicsérd az Úr összehasonlíthatatlan keze munkáját, de te a Nevére esküdtél. Mindenetek a helyén van. Az övéi a cseresznyefák, a szőlők, az olajliget, miként a vastag falú ház is. A tiéd a véletlen elképzelhetetlen adománya a Szegények Szegletén.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.