GNL911

Életemmel együtt a fodrász-szakmában próbálkozunk mindketten, nyitunk is egy kis szalont Párizsban, a Szajna-parton, a Mirabeau-híd közelében és vendégeinket a 19-20. századi francia költészet gyöngyszemeivel szórakoztatjuk. Minden székkel szemben tükör felett Életem egy-egy kisméretű, színes festménye látható, hogy a vendégek ne csak önmagukban gyönyörködhessenek.

Egy nagy szabadtéri koncertre megyek, először még magam sem tudom, hogy nézőnek, vagy közreműködőnek, végül kiderült persze, hogy fel kell lépnem néhány számban. A helyszín Róma, egykori iskolám belső parkja, óriási a tömeg. Szünetben kimegyek a külső parkba, a falon kívülre, ahol csak kevesen sétálnak az alig pislákoló lámpák fényében. Itt sétál nem messze tőlem teljesen meztelenül egy gyönyörű, Madonna-arcú nő, akiben felismerni vélem azt a lányt, akivel szinte testvérként szeretjük egymást a mai napig, még akkor is, ha ritkán találkozunk. Soha életemben nem láttam őt meztelenül, sosem volt közöttünk semmi kimondott vonzalom, most mégis átöleljük és megcsókoljuk egymást. És nem zavar, hogy ő ruhátlan, miképp őt sem, hogy én fel vagyok öltözve.

Mélynemzeti társaság ront be hívatlanul hozzánk, hogy az ablakból nézzék és éljenezzék párttársaik handabandázását a behavazott parkolóban. Két parkolóőr érkezik, az egyik gyalog, a másik lovon, és pillanatok alatt szétkergetik az egész társaságot, én pedig közlöm velük, hogy kívül tágasabb, legközelebb máshonnan nézzék ezt a bagázst. Erre az egyikük felüvölt: „Irány az űr!”. Remélem, a többiek megfogadják a felhívását.

Egy napra utazom el Dél-Afrikába, hogy ott az immár 76 éves jazz-rock orgonista legenda kalauzoljon, de nem viszek magammal még egy fényképezőgépet sem, annyira sietve indulok el otthonról, pénzem is alig van. Azért gyorsan végigvezetnek egy nagyvároson a luxuskörnyékektől a nyomornegyedekig, elindulunk hajótúrára, majd egy sivatagos vidékre, ahol római kori domborművekkel díszített barlanglakások vannak. Végül még arra is van idő, hogy részt vegyek egy zenekari próbán, ahol néhány fotó is készül rólam, hogy bizonyíthassam: tényleg ott jártam.

Női hang énekli kora reggel A fehér babák takarodóját – „éltek-e még, vagy alusztok már?”, - miközben egy szellemesnek mondott tv-riporter a budai fonódó villamoshoz Harmonika dalát tartja a legmegfelelőbb aláfestésnek.

„Nézd, ez egy anyaméh, benne a magzattal” – mutatja Életem egy tányér sárgaborsó-főzeléken. Aznap délben lefelé tartó, lefelé szélesedő kondenzcsíkok jelentek meg az égen.

Az új taxisblokádot a 9-es busz hangosbeszélője „rendezvénynek” nevezi, amely miatt módosul a menetrend és az útvonal. Huszonöt évvel azután, hogy a taxisok megbénították Budapestet és ezáltal a fél országot, és a belügyminiszter lövetni akart, mielőtt kis híján kiesett parlamenti dolgozószobája ablakából és hajléktalanok közül toboroztok ellentüntetőket. És néhány nappal azelőtt, amikor Párizsban hasonló akcióból ostromállapot lett.

Legyen Ön is plazmaadó! Én inkább maffiaállam-adó lennék, és golyószóróval hajtanám be önmagamat.

Egy félreállított kormánypolitikus bevallotta, hogy azért hagyják tönkretenni az egészségügyet, hogy minél több idős ember haljon meg és minél kevesebb nyugdíjat kelljen kifizetni. Csakazértis indítsuk el az éljünk 100 évig mozgalmat! Ahogy drága Jancsó Miki bácsi mondta már halálos betegen: „Baszok ezeknek rosszul lenni…”.

Megállok egy új közepén. Lassan közeledik hozzám egy nagy sárga kamion, várom, hogy megáll, de nem áll meg. Alákerülök, segítségért kiabálok, de senki sem hallja meg.

Egy borbély járja körül nemzedékem legjobbjait, miközben egyszerre lépnek egy végtelenített színpadon mindazok a csodálatos muzsikusok, akik ifjúságunkat jelentették, halottak és élők együtt. A borbély mindenkit megnyír, akit megtalál és a jelenlévőknek lelkére köti, hogy legkésőbb a jövő hétig a többiek is jelentkezzenek be hozzá.

Egyre gyakrabban támadnak kételyeim az utcán hallott beszélgetésekről, hogy valóban magyarul beszélnek-e, és csak hosszas fülelés után tudom biztosan, hogy igen. Lehet, hogy az az anyanyelv, amit én megtanultam, már nem is létezik, és én ott maradtam a 20. században?

A római Magyar Akadémia portáján akarok bejelentkezni, hogy szétnéznék egy kicsit egykori otthonunkban, de megérkezik egy sereg gyerek egy agresszív tanárnővel és félrelökdösnek. És éppen aznap meséli Anyám, hogy mostanában gyakran álmodja: eltéved Rómában. Pedig ez az a város, ahol egyikünk sem tud eltévedni. Ugyancsak aznap olvasom, hogy Rómában a Tevere-parton összeomlott egy több emeletes épület, és amikor látom, hogy jó messze volt az Akadémiától, megnyugszom. Mintha ma is ott élnék…

Gyakorlott likvidáló munkatársat keresünk – olvasom az ingyenes egyperces újságban a hirdetést. Ezt jobb helyeken pofi bérgyilkosnak hívják.

A szerelem csodákra képes. Életem kedvéért megnéztem a Grease-t. Nem rosszabb, mint Elvis nézhetetlen filmjei. Igaz, a kappanhangú bájgúnárból később egész tűrhető színész lett, főleg az Őrült város túszejtő múzeumőre szerepében. A film fő slágere határozottan jobb volt Nagyfiam és Kedvese lakodalmán, az ő táncelőadásukban. Amúgy meg öt évvel az American Graffiti után, ha kicsit is komolyan gondolták, akkor vérciki a sereg túlkoros középiskolással, paródiának pedig harmatgyenge. De azért figyelemre méltó tehetségről tesz tanúságot, hogy az alkotók össze tudták hozni az Ok nélküli lázadó autós párbaját a Ben-Hur kocsiversenyével.

Egy Othello-előadást egy csapat fiatal lány megpróbált elviselhetetlenné tenni folyamatos pusmogásával és vihogásával. Lehet, hogy közben szőtték az intrikákat egymás életének megkeserítésére. Ha majd egyszer náluk is bekopogtat a „zöld szemű szörnyeteg”, talán eszükbe jut, hogy elmulasztottak egy fontos életleckét pillanatnyi pletykák kedvéért.

A Férfi belépett a szobába és ott találta Indiánlányt egyedül, mintha csak rá várna. Utoljára több mint 25 éve lehetett vele rövid ideig kettesben, mielőtt Indiánlány visszatért volna hazájába. A Férfi azt a befejezetlen pillanatot szerette volna továbbvinni, de a Lány megállította a Férfi ölelését, életében először. Mert mindketten tudták, hogy onnantól nem lenne visszaút, feltartóztathatatlanul felszakadna az elfojtott érzelmek gátja.

Meghalt autóbalesetben egy énekes, akinek egyetlen nagy slágere volt 28 évvel ezelőtt, egy nagyszerűen eltalált, fekete-fehér klippel. Ő magát Feketének hívta, pedig fehér ember volt. A csodálatos életről szóló dalát hallgattuk egykori gitárosunk otthonában azon a reggelen, amikor elindultam életem egyik legőrültebb kalandjára.

Beszélt a képernyőről egy 93 éves zsidó öregasszony, aki Dachauban szülte meg fiát. Néztem az arcát és vonásai egyre inkább 41 éve halott apai nagyanyámra kezdtek el hasonlítani, sőt, még a hangja is mintha olyan lett volna. Azt mondják, hovatartozásom csak „családi legenda”…

http://elmehunyor.blog.hu/2012/07/18/szurtreall_890

http://elmehunyor.blog.hu/2012/07/28/szurtreall_454

http://elmehunyor.blog.hu/2012/08/03/szurtreall_584