GNL911

Széllángok égnek zöld-sárga táncban az úr trónusától rendezői jobbra. Az igét ott hirdették ezen a nyolcidőjárású nyári vasárnap estén.

Éppen John Coltrane spirituális útkereséseiről írtam, amikor hirtelen vakító fény árasztotta el a képernyőmet. A látomás csak néhány percig tartott, aztán visszaállt az eredeti fényerő. Sem előtte, sem közben nem nyomtam meg semmilyen gombot.

Coltrane Zenéje fordított örvény, amely a benne úszó lelket egyre szélesebb körökre sodorja. Sófár az ébredő Siralomvölgyben, a negyedik kakasszó. Oxigénpalack az Űr és a földi Atmoszféra légüres dimenzió-kapujában, egy lépcsős piramis hangnem nélküli fokai.

Coltrane Zenéje a szólásszabadság hangnemtelen DNS-e. Felhalmozott halmazállapotok, amikor csak egy szóközni távolság van a csillagok között. Hangtájfun, amely szétfúj bajt és jajt.

Néha elegem van az elektronikából, a technika terrorjából, a számítógépek, laptopok, okos rendszerek egyre szövevényesebb hálózatából, ahol sokszor elég egy rossz gombot megnyomni, és máris tönkreteszed több napi munkádat, vagy úgy állítod át az egészet, hogy az használhatatlanná válik. Első nyomtatott betűs írásaim egy kis piros mechanikus írógépen születtek, pályám kezdetén a hírügynökségben is hasonlókkal dolgoztunk. A szerkesztő pedig piros ceruzával firkálta össze kéziratunkat, mielőtt a gépíró lányok/asszonyokhoz került művünk. Fontos ügyek esetében diktálhattunk is nekik. ZSU, aki derékig érő mézhajat viselt, PÁ, a szemüveges, hirtelen mozgású, IC, a szép szürkeszemű pindurka (mások termetével fordítottan arányos melleire emlékeznek inkább), OK, az óriáslány, JU-Démon, akinek csak zöld tekintete volt lusta. OK zöldséges lett a Bosnyákon, IC üzletasszony, JU megmaradt gépírónak, de másutt, ZSU még 30 évvel később is a hírügynökséget szolgálta, továbbra is derékig érő mézhajjal, PÁ munkaköre és tartózkodási helye ismeretlen. Harmincéves voltam, amikor első villanyírógépemet vettem, rögtön kitűztem a belsejébe Orson Welles mosolygós-tógás arcképét. Ezen született első könyvem. És nem kellett hozzá sem felhasználói név, sem pedig jelszó. Hogy az írógép, vagy Welles mester hozott-e éveken át tartó szerencsét, máig sem tudom.

Frankó söröző-borozó, nyitva 8.00 – 22.00. Mellette Életvíz egészségcentrum, nyitva 10.00 – 18.00. Tudjátok-e, hogy latin nyelveken életvíznek mondják a pálinkát? Katalóniában ittunk egy törkölyt, a nevére nem emlékszem, egy fekete medve volt a címkéjén. Az emlék még a pohárka felhajtása előttről való.

Egy zeneiskolában vagyok magam sem tudom, milyen minőségben, ahol a basszusgitár mindent, még a májátültetést is túlélő mestere, JB tanít. Lejátszik a tanítványoknak egy darab-töredéket, aztán rámutat valamelyikükre, hogy fejezze be. Szerencsére nekem nem kell számot adnom basszusgitár-tudományomról, azonnali száműzetésben lenne részem. JB nem is tudja, hogy kétszer változtatta meg az életemet. Először 14 éves koromban, amikor általa és a Cream révén felfedeztem a progresszív rockot és a négyhúrost. A Goodbye Creamet, miután megkaptam, két napig folyamatosan hallgattam, és teljesen kiütött az I’m So Glad: mintha a három muzsikus egymástól szinte külön életet élt volna, mégis pokolian egybehangzott az egész.  (Hogy szólhat így egy 42 éves bakelit egy 15 éves lemezjátszón?...) Életem első fizetéséből vettem meg első hangszeremet, egy bolgár hegedűbasszust, amit aztán 25 évvel később egy kőbányai rock-kiállításon elloptak a Sunshine of Your Love-ot és a Politiciant meg is tanultam – aztán pedig 30 évesen, amikor találkozhattam és kezet foghattam vele. Akkor éreztem úgy, hogy tulajdonképpen újságíróként is jobban érdekel a Zene, mint a külpolitika és mellékvágányra tereltem szűkebb és tágabb környezetem legnagyobb megrökönyödésére biztos pályán haladó karrieremet egy bizonytalanabb irányvonalért, annak minden örömével és szövődményével együtt. Egy kis barátnőm születésnapját is az övéről jegyeztem meg. Első találkozásunk után 5 évvel újra összefutottunk, de akkor csak zenélni tudott, egyéb kommunikációra már képtelen állapotban volt – ezt hogy csinálják egyesek? -  viszont amikor az egyik ráadás után lejött a színpadról, karjaimban landolt, ahogyan elbotlott egy zsinórban. Ugyanazzal a mozdulattal rögtön vissza is löktem őt, mert a közönség újabb újrázást követelt. Bele is csapott hogyaszongya One summer day she went away…ez is rajta van a Goodbye-on, és jobb élőben, mint a stúdiós Sitting On The Top of The World…

Gyermekként cseresznye- és meggyikreket akasztottunk a fülünkre és csilingeltünk velük. Életem a minap egy gyermek ikergesztenyével lepett meg, hogy jobb kedvem legyen. És a tüskés zöld burok fülakkupunktúrás kezelése sem volt elhanyagolható szempont.

Elment a Hammond orgona első Lordja, és tőlem várták a nekrológot. Kamaszkorunk újabb ihletője távozott, és az őt felidéző lemezek nyomán egy diákzenekar szólalt meg bennem, amelyre talán még mindig emlékeznek néhányan a Városban.  A Bleknájttal kezdtük a mélybíborosodást, mert gitárosunk, Tyuki (Tew Key) ezt imádta. Szó, mi szó, az a dögös boogie, azok a dobkiállások, az a formás kis basszus-bevezető… Amikor már lett egy Jodley-nk a maga kis elektromos orgonájával (mi Hammondnak láttuk),  rátaláltunk egy lírai gyöngyszemre, a When A Blind Man Cries-ra és nem hagytuk ki a Smoke on The Watert sem.  Jodley  a próbák szünetében szívesen elszórakoztatott minket néhány Lazy-futammal, vagy belemélyedt a Child In Time-ba, hiába, a zeneiskolai alapok… (Csak tudnám, hová raktam az In Rock kazettáját, amit a kontula Kontu-kerhu klubban vettem fel…) Jobb pillanataimban, némi gégegyantával 17 évesen bírtam az Ezüsttorkú oktávjait, de a kollektív, nyilvános produkcióig már nem merészkedtünk. A nevünk? Hát bizony, azt is Lordéknak köszönhettük, mert Tew Key, mint természettudományos érdeklődésű ember, úgy vélte, hogy mi dipólusok vagyunk, mint diákok és zenészek, s lőn Dipol, másképpen Deep Paul (Tew Key eredetileg Pál névre hallgatott, de így a kutya sem hívta, és mélynövésű sem volt).  Gitárosunk érettségi után a dajcse dramatisébe ment dolgozni, onnan hozott magának bájos-pajkos egri feleséget, letelepedett a papok városában, nemzett két szép leánygyermeket, majd ingázni kezdett Eger és a Bundes között (a Duna Passaunál árad, hajóvonták találkozása tilos). Krisztusi korunk előestéjén kerestem fel őt Egerben, és miután a három hölgy a júliusi meleg elől a strandra menekült, Tew Key előkapta a szekrény mélyén lapuló fekete Hollywood gitárját, és még mindig tudta a Bleknájtot. Kilenc évvel később szólt a telefonom, és egy régi cimbora, aki rendszeresen ródolt nekünk, hívott a Városba: évfolyam-találkozójuk volt – eggyel alattunk járt – és a Dipolt és várták rá. „Nem tudom még, de kösz…” – motyogtam, annyira hihetetlen volt. Két perc sem telt el, ismét szólt a telefon: „Most hívott Franci, jössz?” – Tew Key volt. Ekkor találkoztunk utoljára…Bélabá, a mindenre nyitott zenetanárunk, akinek óráin rockot is hallgattunk és elemeztünk, nem volt elájulva a Concerto For Group and Orchestrától (Gillanglover 1987-es dedikálása a borítón) – a műfaji szabályokat kérte számon -  annál jobban tetszett neki a Fools, de neki Emerson volt a kedvence, még a 30 éves érettségi találkozón, 80 évesen is emlegette a Trilogy-t, amit tőlem kapott Helsinkiből. Gyermekeim már a Highway Starra indultak be, amikor lusták voltak reggel felkelni és a szép szó, a simogatás, a meleg kakaó csábítása sem segített. Aztán a kölykök kifogtak egy Purple-rajongó fociedzőt, aki kollégájával kibékíthetetlen ellentétben állt az ő Zep-mániája miatt. Én a Zenében sosem voltam vagy-vagy párti…

Bauxitvörös hajú skandináv nő egy órája ül a jacuzzi legjobb helyén, ott, ahol két erős vízsugár közé elhelyezkedik az ember és jólesően csiszolja derékháját. Többen sóvárogva nézik a kéjhelyet, de a nő nem tágít. Némi reménysugár csillan fel: Bauxitvörös szőke barátnője kikászálódik a parti nyugágyra, invitálja őt, de nem talál követésre. Többen lemondóan másznak ki, Bauxitvörös pedig csak egykedvűen nyomogatja a pont keze ügyében lévő indító gombot újabb és újabb 10 perces vibrációkra. Én még kitartok. Már csak ketten vagyunk. Rendesen elférnénk a kör alakú medencében, én azonban egyre közelebb nyomulok hozzá. Hátha észreveszi magát, vagy pedig jacuzziban nem ismerkedik, és elhúzódik tőlem, és akkor én lecsapok a helyére, mint Butragueňo, a Keselyű a lecsorgó labdára. Ez a trükk sem válik be. Bauxitvörös tekintete a semmibe réved, csak azt a rohadt indító gombot találja meg újra a keze. Feladom, mert már kezd az agyam felforrni a meleg víztől, az ölébe mégse ülhetek – bár lehet, hogy az sem zökkentené ki - visszamegyek az úszómedencébe. Eltelik 10 perc, semmi. Eltelik újabb 5, semmi. Én ma már itt nem fogok hájat csiszolni, annyi szent. Ekkor Bauxitvörös váratlanul feláll és lustán kivonul a körmedencéből. Ekkor jöhetett rá, hogy egyedül van. Úgy meg semmi pláne benne.

Mélybíbor márkajelzés feketeszederből, joghurtból és fenyőmézből. Életem a fekete szeder levét festékként használta fel egy Dimenzió-kapuhoz. Színe azóta feloldódott az átjáró vízében.

Egyszer egy Nő azt mondta nekem, hogy legtitkosabb vágya egy sírkövön szeretkezni. Én inkább egy fakírágyat ajánlanék, de ott is én lennék felül.

Ha egy 16 sávos információs sztrádán, ahol nem lehet előzni, egyszerre indítjuk el az Örökkévalóságot és a Halált, ki dönti el a célfotó alapján, hogy melyik a végleges győztes?