GNL911

Már megint a piások mondják meg a tutit. „Nem veszünk fel hitelt, nem adósodunk el, mondják. És Paks 2, meg a szerbiai vasút?” – teszi fel a kérdést egy rezesorrú honpolgár az óbudai piaci Örökrangadó törzsvendégei közül. Így volt ez hajdan a szép emlékű Faházban is, ahol kiérdemesült akadémikustól Elvis-imitátorig mindenféle rendű és rangú fazonok vitatták meg a napi helyzetet, még az ötödik-hatodik pohár után is méltósággal. A Faház betöltötte történelmi hivatását, a törzsgárda jó útra tért vagy elhalálozott, utánpótlás nem volt, ezért kikerült ajtajára az eladó tábla. Azért történetét nem fogom megírni, egyszer már próbálkoztam vele, de az érintettek meg akartak lincselni utána, kétszer nem lépek bele ugyanabba a gödörbe.

Hurrá, nem lesz tűzijáték! Az arra szánt pénzt majd csak elköltik valahogy. Amúgy lenne azért egyetlen eset, amikor, legyőzve a durrogtatással kapcsolatos minden undoromat, kimennék egy ilyen parádéra: ha azt ünnepelnék, hogy végre tényleg felszabadultunk.

Bár alig 10 percre van tőlünk a Goldberger-textilmúzeum, de most néztük először végig ezt a fantasztikus, az európai iparban is egyedülálló történetet. És az járt az agyamban a gyár 23 évvel ezelőtti bezárása kapcsán, hogy a rendszerváltás sokkal több pusztítást hozott az országra, mint amennyi jót tett velünk, ez most már egyértelmű. 

Van a háztömbünkben, bejáratunktól jobbra egy üzlethelyiség, amelyben több mint egy évtizede rejtélyes jövés-menések zajlanak. Előzőleg kis bolt volt, ahol mindenféle alkoholokat lehetett kapni, este 10-ig nyitva volt, és a vásárlók egy része az ajtó előtt fogyasztotta betevőjét, hangos hangot adva köz- és magánérzeteinek. Éppen ezért egy idő után a lakók tiltakozására a boltot bezárták, de továbbra is kiadták bérleti jogát. És itt kezdődtek a rejtélyek. Indult volna itt már méteráru, papír- és nyomtatótermékek boltja, műszaki üzlet, de aztán nyitás előtt váratlanul mindig bezárták, és legközelebb akkor nyitották ki, amikor már egy újabb vállalkozásnak adott látszólag otthont. Most éppen képkeretezőnek készül. Vajon tényleg beindul-e vagy megmaradt fantomnak, amely talán sötét üzelmeket takar?

1987-ben a Kongresszusi Központban mutatták be a filmszemlén Sára Sándor Tüske a köröm alatt című filmjét. Amikor Cserhalmi kifakad valamin és azt mondja: „Elvégre félig-meddig jogállamban élünk”, spontán taps tört ki a nézőtéren. Ha most levetítenék a filmet nagy nyilvánosság előtt, hogyan reagálnának?

Amikor Apámnak elmondtam, hogy a Labanc útra megyek interjúzni, azonnal felelevenítette, hogy amikor a Budakeszi úton lakott a háború után a Pax kollégiumban, a Labanc útról csúszkáltak le szánkóval egy kis haverjával. Aztán az interjú után ismét eszembe jutott, hogy régebben gyakran emlegette, hogy azért nem ment el többé nyugdíjas találkozókra, mert látta azokat a kollégáit, akik a nyugdíjazás óta nem csináltak semmit, mennyire leromlottak fizikailag és szellemileg egyaránt. Ő 78 éves koráig aktívan dolgozott, és ma is csipkednem kell magamat ellene, ha le akarom győzni sakkban, pedig már a 88. életévében van. Hazafelé pedig azon is elgondolkodtam, amit interjúalanyom utoljára mondott: mi lesz hatalmas film és lemezgyűjteményével, ha ő már elmegy, lesz-e még aki értékeli azt, ami az élete volt?

Macbeth panelba zárt boszorkányai sugallatára a házkezelő Buzgó Mócsing fakultatív rendeletet adott ki, hogy saját liftünkben ezentúl csak maszkban, és lehetőleg egyesével utazzunk. Ilyen még a legszigorúbb karantén idején sem volt. Hogy örülne néhai házmesterünk, aki szedte a lift- és kapupénzt, mindenkiről mindent tudott, mert még az ajtaja levélnyílásán is kémlelte a házbelieket, akiknek a fele holokauszt-túlélő volt.

Népünk egyszerre golyóálló üveg és szivacs. Ami gazság történik ebben az országban a sunyi folyamatos áremelésektől a vég nélküli lopásokig és hazudozásokig, lepattan róla, a gyűlöletbeszédet és nemzeti maszlagot viszont könnyedén magába szívja.

„De hülye látvány!” – tört ki spontánul a zongoristából, amikor meglátta mind egy szálig maszkban ülő közönséget. Robbanásveszélyes énekesnőjével együtt azonban tettek azért, hogy a jelenlévő mintegy száz ember legalább arra két órára megszabaduljon e lélekölő szájzártól. Pedig nem tettek mást, mint folyamatosan énekeltettek minket. A Zene ezúttal is a szabadság fuvallata volt. Elvégre a maszk és a közösségi távoltartás már jó ideje nem más, mint a hatalomféltés eszköze.

Először fordult elő a 90-es évek elejének rádiós elbocsátási ügye óta, hogy több ezer ember kivonult az utcára a médiaszabadságért, sőt, a Várig is eljutottak. Ez ugyan még kevés ahhoz, hogy a nagyméltóságú sápadt legyen és reszketni méltóztasson, de legalább voltak, akik még meg merték mutatni, hogy ragaszkodnak a szabadsághoz.

Olvasom, hogy az állam a továbbiakban nem téríti a külföldről hazatérni vágyók covid-tesztjeit. Új jelszó: „Maradj, ahol vagy.” A politikai, gazdasági és klímamenekültek mellett szoktassuk magunkat a koronavírus-menekültek kategóriájához is.

Az utóbbi hónapokban megfigyeltem, hogy egyre élesebbek lesznek a körmeim, akárhogy vágom és reszelem őket.