GNL911

Péter-Pálkor, ami a hagyományok szerint az aratás kezdete volt, a déli órákban olyan brutális vihar volt, hogy úgy éreztük: reng a föld alattunk. Este pedig, órákkal a vihar után, dupla szivárvány tündökölt Budapest felett. Hiszünk-e még az égi jelekben?

„Megfulladok– mondja egy idős hölgy nekem a Flórián szupermarketjében – és azt mondják rám, hogy idegbeteg vagyok”. 35 fok van, egy ország fulladozik a maszkok alatt. Az emberek amint kilépnek a boltokból, leszállnak a buszokról, villamosokról, szinte tépik le magukról a „szájkosarat”, ahogy egy másik, házunkban lakó idős hölgy mondja. Szeretném megérni, hogy rabláncainkat is ilyen dühvel tépjük le. Igaz, azokat csak a gondolkodó emberek látják és érzik, kérdés, hogy lesz-e olyan pillanat, amikor, ha csak rövid időre is, de többségbe kerülnek.

Lassan le kell szoknom mindenféle magyar hírportál, sőt, még a FB olvasásáról, vagy leállítani mindazoknak a követését, akik magyar közéleti híreket tesznek közzé, mert különben feladva velem született antimilitarizmusomat, fegyverviselési engedélyért fogok folyamodni. Minimum egy sorozatvetőhöz.

Valamikor a régi szép időkben nagyobb ünnepek előtt pártunk és kormányunk kiadta az ünnep jelszavait, amiket aztán a tömeg lelkesen harsogott a nagy népi hurrá kellős közepén. Közelgő újabb, minden eddiginél fényesebb ünnepünk előtt egyetlen jelszót kellene csupán kiadni, hátha mindenki képes lenne megjegyezni. Azt, amit a folyóparti emberek kiabáltak Pelikán gátőrnek, aki tanú-szerepére készülve az árterület egyik víz alá került fájának ágán ülve azt motyogta: „Az élet nem habostorta”.

Egyik délelőtt a piacról hazafelé két apró nedves puffanást éreztem magamon. Amikor hazaértem, vettem észre, hogy két helyen is leszart egy galamb, szerencsére csak a hátizsákom külsejét találta telibe. Rögtön lemostam és kitettem a szatyrot száradni a napra. Mert én azon boldogtalan kevesek közé tartozom, akik nem szeretik, ha egyszer is leszarják őket.

Ismét megkongatták a vészharangokat, hogy kipusztulnak a rinocéroszok. Sebaj, Magyarországon egyre nagyobb belőlük a szaporulat, vígan dübögnek, lassan lépni sem lehet tőlük.

Megnéztünk egy nagy játékkiállítást, amely az elmúlt 70, 80 év gyermekjátékait mutatta be. És szembejöttek velem gyerekkorom legkedvesebb játékai: a Piko keskeny nyomtávú kisvonat, a Java építőjáték, amelyet a 60-as évek első felében a Lego helyett árusítottak Magyarországon, a Gazdálkodj okosan! társaságjáték, de volt köztük rúgós foci, favillamos és egy olyan alagút is, amit a villanyvasutamhoz kaptam. A sok költözés közepette azt sem tudom, hová lettek, talán a Piko még lapul valahol a szüleim lakásában, a többinek örökre nyoma veszett. Teljesen azért mégsem, amíg élek.

Lassan lélegeztetőgépre kell tenni az országban mindenkit, akinek megmaradt még az emberi arca, mert már a szabadban sincsen levegő. A többiek nyugodtan megfulladhatnak – lehetőleg máma még, ha tudja még valaki, ki mondta ezt…

Izgalmas, elgondolkodtató az a tárlat a Műcsarnokban, ami az elmúlt 5 év hazai képzőművészeti törekvéseit mutatja be. És az is, hogy jószerével alig van pozitív kisugárzású, életörömmel, harmóniával teli alkotás. Ők sem érzik jól magukat. De még mindig túl kevesen vagyunk, akik tisztában vannak rossz közérzetükkel, és még kevesebben, akik ezt ki is tudják mondani.

Retro hangulatot áraszt a NAV on-line tudakozója: Vangelis Opera Sauvage-ának az a tétele  a várakozási zene, amely a 80-as évek elején A Hét című műsornak volt a szignálja. Persze jogdíjmentesen, ahogy ez annak idején szokás volt. Retróság ügyében a bruttósítás és ÁFA előtti korszakot is el tudnám képzelni.

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy eltűnt a teljes könyvtáram, minden könyvem helyén csak elavult lexikonok sorjáztak. De felébredtem és rájöttem, hogy még nem jönnek a „tűzoltók”.

Bolygókutatások terén sokkal jobban járnánk, ha a Mars-mezők helyett a Vénusz-dombokra utaznánk.

Újabb csatatér a legfőbb hadúrnak: maszkosok maszknélküliek ellen. Már ezért érdemes volt felemás módon tájékoztatni az embereket, mindenki gondoljon a járványveszélyről, amit akar. Aztán üssék egymást, addig is neki jó.

Egy európai közjogi abszurdra hívta fel a figyelmet egy volt kollégám, voltam bátor megosztani. Erre több, általam nagyra becsült volt kolléga támadt nekem, és láthatóan szándékosan nem értették meg, hogy a megosztott poszt miről szól. Lehet, hogy át kellene térnem a cukimuki cicás posztokra? „Még nem vagyok macskás öregasszony. Ott még nem tartok!” – hörögte Latinovits Az öregben, amikor rádöbbent, hogy egy használaton kívüli szivattyú őrzésére bízták rá szánalomból.

Olvastam egy cikket egy lengyel történésztől, aki nagyon helytelennek tartja, amikor német kollégák az egész holokausztért a nácikat teszik felelőssé, mintha a kollaboráló országok hatóságai és polgárai ártatlanok lennének. Amikor egy párkapcsolat megromlik, ugyancsak előfordul, hogy az egyik felet élete végéig nyomasztják hibái, miközben a másik fél nyugodtan éli az életét, anélkül, hogy valaha is belátná saját hibáit, bűneit. Csak ki mondja meg, kinek van joga arra, hogy e békés ártatlanságban élőket rádöbbentse a valóságra?

(Fotó: Benke Rita)