Több helyen kellene lennem egyszerre újságíróként. Először a Földkerekség legspirituálisabb gitárosával találkozom, aki ezúttal akusztikus koncertet ad indiai muzsikusokkal, de felhívja a figyelmemet arra, hogy életében először meselemezt készített. Azt azonban már nem tudom végighallgatni, mert egy nagy dérrel-dúrral beharangozott sajtótájékoztatóra kell mennem. Ott aztán összehordanak hetet-havat, a legújabb gazdasági mutatóktól egy túszdrámán át egészen az olasz első osztályú bajnokság edzőváltásáig.
Felhívnak a szerkesztőségből, hogy az interjút és a sajtótájékoztatót egy anyagba mossam össze, ami persze lehetetlen. Meg is mondom az illetőnek, akit nem is ismerek, nem értem, milyen jogon ad nekem utasításokat, ő azonban közli velem, hogy a szerkesztőséget katonai irányítás alá helyezték, így, mint parancsmegtagadót, üldözni fognak.
Felszállok egy vonatra, és egy olyan településen szállok le, ahol soha életemben nem jártam, és semmi nem köt hozzá, bízom abban, hogy itt talán nem keresnek. Azért nem megyek be az első házba az állomás mellett, hanem csak két utcával odébb keresek menedéket. Felmegyek a harmadik emeletre és látom, hogy az összes lakás ajtaja nyitva van. Belépek a legszimpatikusabbnak tűnőbe és ott vár teljes szépségében a Színészkirálynő. „Már vártalak – mondja nekem összetéveszthetetlen bársonyos hangján, angolul, pedig soha nem találkoztunk – Nagyapádat el tudták pusztítani, de Édesapád túlélte, Te is túléled.” „Ahogyan Te is túlélted” – mondom neki szintén angolul, mint aki meg sem lepődik, hogy ismeri családom történetét. A Színészkirálynő teát főz, békebeli süteményt tálal, és átbeszélgetjük az egész estét mindenféle dolgokról, de az angolt egyetlen mondatra sem hagyjuk el.
Ott marasztal éjszakára, ágyát is megosztja velem, de egy nagy bohócfigurát kettőnk közé tesz. Mintha a bohóc groteszk mosolyát már láttam volna valahol.
Reggel búcsút veszek a Színészkirálynőtől, aki megígérteti velem, hogy estére visszamegyek hozzá. Bolyongok céltalanul az ismeretlen városban, amikor megpillantom a legkisebb termetű lányt, aki valaha a szívemben volt és aki megmaradt annak az édes kis kamaszlánynak, aki több mint 40 éve volt. Ő azonban franciául szólít meg és bemutat mintegy féltucat barátjának, akik ugyancsak valamennyien franciául beszélnek, de vagy feketék, vagy arabok vagy polinéziaiak. Egyikük megkérdezi tőlem, hogy mint lelki 68-as, hajlandó vagyok-e velük valami látványos, anarchista cselekedetre? Gondolkodás nélkül ingent mondok, és nem is sejtem, mire készülnek…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
