A 40 éve elhunyt feszültség-mester, Alfred Hitchcock, számos új típusú filmet talált ki, kezdve a szokványostól eltérő kémfilmtől a lélektani drámákig. Ezek aztán iskolát teremtettek a moziban.

A francia új hullám rendezői, akik pályájukat filmkritikusként kezdték a Cahiers du Cinémában, voltak az elsők, akik felismerték Hitchcock nagyságát. François Truffaut készített vele egy 1966-ban megjelent, híressé vált riportkönyvet. Claude Chabrolnak az egész életműve tiszteletadás Hitchcock előtt: köztük Az állatnak meg kell halnia, A hentes vagy a Piszkos kezű ártatlanok a maguk nemében klasszikussá váltak, de az ő hatását tükrözi Louis Malle remekműve, a Felvonó a vérpadra is. De aligha születtek volna meg a 60-as évek híres kémfilmjei a Hitchcock-elődök nélkül.

Az ő filmjeiben a főszereplő többnyire egy hétköznapi ember, aki véletlenül kerül a történetbe. Olyan az 1934-es A férfi, aki túl sokat tudott, amelyben egy megsebesített kém, mielőtt meghalna egy arra járó turistáknak suttog el egy titkot. Ez volt az egyetlen film, amelyet Hitchcock kétszer is megcsinált, az 1956-os változat még világslágert is adott: ebben énekli Dors Day a Que será, será című dalt.

Az 1935-ben készült 39 lépcsőfok egy fiatal üzletember bekeveredik bele egy kémkedési ügybe és végül őt üldözi mind a rendőrség, mind a bűnszövetkezet. Nem jár jobban a Külföldi tudósító amerikai újságírója, Hitchcock egyik náciellenes filmje, amely 1940-ben készült. Az újságíró egy holland politikus elrablásának ügyében nyomoz egy nő segítségével, akiről kiderül, hogy apja náci ügynök. 

Ugyancsak a náci apa miatt válik zsarolhatóvá az 1946-os Forgószél főszereplőnője, akit Ingrid Bergman alakít. Cary Grantnek, mint amerikai titkos ügynöknek kell őt meggyőznie, hogy menjen feleségül egy brazíliai náci szervezet vezetőjéhez, hogy leleplezhessék őket.

A kémtörténetek a hidegháború idején is folytatódtak, ezek közül a leghíresebb az 1959-es Észak-Észak-Nyugat, ugyanakkor kevésbé sikerült az 1966-os Szakadt függöny, amelyben Paul Newman kettős ügynököt játszik, vagy az 1969-es Topáz.

Hitchcock filmográfiájának csúcsát jelenti a Psycho, a máig utánozhatatlan lélektani horror, és az 1963-as Madarak, amely bizonyos értelemben a katasztrófafilmek előde is, bár sokan egy atomháború víziójaként értelmezték. Lélektani krimijei közül kiemelkedik az Elbűvölve, amelynek álomjelenetét Salvador Dalí készítette. Ebben egy fiatal pszichiáternő segíti megszabadítani kollégáját egy gyilkosság rögeszméjétől, amelyet nem követett el.

De a maga nemében bravúros a Hátsó ablak, amelyben a törött lábú riporter, James Stewart, a ház lakóit az ablakából figyelve derít fényt egy gyilkosságra, vagy a Szédülés, egy kettős személyiségű nő története, vagy a Kötél, amely közel másfél órán keresztül egyetlen szobában játszódik.

Alfred Hitchcock filmjeinek egyik legjellemzőbb vonása a nézők kezdeti félrevezetése. A legtöbb esetben egy mellékszálon indul el a történet, amelynek később talán nem is lesz jelentősége, és legfeljebb apró jelek utalnak arra, hogy egész más irányt vesznek majd az események. Klasszikus példa éppen a Psycho, amelynek első áldozata meglopja munkaadóját és úgy tűnik, menekülése köré épül a konfliktus, de a Londoni randevú is úgy indul, mint egy kedélyes hazautazás egy hegyvidéki nyaralásból.