A krimiíróknak nincs könnyű dolga. Egy-egy regény fő bűnüldözőjének alakját úgy kell megformálniuk, hogy kiderüljön: átlagosnál nagyobb képességekkel rendelkezik, ugyanakkor, hogy emberi legyen, rigolyákkal és gyengékkel. Ez utóbbiakat hivatott kifejezni, hogy szereti a jó ételeket.
A La Repubblica szedett össze a krimi világirodalmából néhány példát. A leghíresebb olasz nyomozó kétségkívül Andrea Camilleri Montalbano felügyelője. Az olaszos könnyedséggel, de azért nagyon keményen dolgozó Salvo számára az étkezés a pillanatnyi békét is jelenti, ami alatt tilos a folyó bűnügyekről beszélni. Úgy élvezi az ételt, mint az életet. A könyvekből készült filmeket nézve az embernek csorog a nyála, és szeretne Montalbano mellett helyet foglalni, megkóstolni vele a mediterrán konyha ékességét, a polipot, „amelynek szét kell olvadnia a szájban”. Salvo gyermeki örömmel fogadja a szicíliai édességeket is ezzel még jobban belopja magát az olvasó/néző szívébe.
A hatalmas termetű, látszólag lassú, de éles eszű Nero Wolfe-t 1934-ben alkotta meg Rex Stout. Ő igazi ínyenc. Ritkán teszi a lábát otthonról, de mindig elmegy a legjobb szakácsok összejövetelére, hogy kinyomozza: hogyan, miből készül a legújabb fogás. Stout 1975-ben külön könyvet írt Nero Wolfe konyhája címmel, amelyben előkelő helyet foglal el a libazsír, a sült fácán, a gesztenye krokett és az almatorta.
Sherlock Holmes-t egy vacsorának köszönhetjük. Kiadója ugyanis a fehér asztalnál győzte meg Sir Arthur Conan Doyle-t, hogy írja meg második regényét, a Négyek jelét, miután az elsőnek nem volt sikere. Oscar Wilde Dorian Gray-ben és Sherlock Holmes-ban nem sok közös vonás van, de egyes dolgok, az alkohol, a drog, a jó konyha mindkettőjüket vonzza. Holmes-t gyakran láthatjuk London legelőkelőbb éttermeiben, amint osztrigát vagy vadhúst falatozik. Kedveli a Chiantit és a Tokajit, amelyből van egy olyan üveg, amely Ferenc József császár pincéjéből származik. Az otthoni fő étkezése a reggeli, amely tojásból és curry-s csirkéből áll. Az ő figurája azonban nem lesz tőle rokonszenvesebb, őt elsősorban az eszéért csodáljuk.
Jules Maigret-t, Georges Simenon masszív, csendesen morgós felügyelőjét, az író számtalan regénye és azok megfilmesített változatai tették világszerte kedveltté. Jellegzetességei közé tartozott rendíthetetlen nyugalma, türelme, számtalan pipája és a sör, valamint a francia ánizslikőr, a Pernod kedvelése. A sonkás szendvics csak az ügyek sokaságának, az időhiánynak volt a rendes étkezése helyetti kényszermegoldás. Az azért kiderül róla, hogy a borjúsült a kedvence, a felesége főztjéből a ratatouille. Egyéniségéhez azonban mindez csak sovány adalék volt, Maigret ezek nélkül is Maigret volt a maga vidékiességével, egyszerűségével, a rangok iránti közömbösségével.
Hercule Poirot, a briliáns elméjű, vaslogikájú belga felügyelő igazi piperkőc volt, a kifinomultság megtestesítője. Ez nemcsak külsejében, öltözködésében nyilvánult meg, hanem étkezésében is. Amellett, hogy szertartásosan készülődött hozzá, kényesen válogatós volt, a közönséges fogásokat még a szomszéd asztalán is borzadállyal nézte. A kávét rengeteg cukorral fogyasztotta, imádta a süteményeket, a tortákat, azokból is a bonyolultakat, mint a perzsa tortát, amelyet rózsasziromból, mandulából és pisztáciából készítettek. A húsételek közül a steak pic-et tartotta ehetőnek. Mindezek kicsit mulatságossá teszik a figuráját, de ez megtévesztő is ellenfelei számára, akik nem veszik észre, amikor belesétálnak a csapdájába.
A Bud Spencer alakította Piedone elképzelhetetlen egy hatalmas adag spagetti nélkül, amit a nápolyi felügyelő időnként megoszt szegény sorsú informátoraival is. A jóságos, kemény öklű mackó a valóságban is imádta a pastát, és rendszeresen összejöttek örök barátjával, Terence Hill-lel egy-egy nagy pofa spagettire.
Már a modern kor embere Columbo hadnagy. A lestrapált ballonkabátban járó, olcsó szivart szívó, ezeréves tragaccsal járó Los Angeles-i nyomozó rendszerint csak bekap egy hot dogot, mert nincs másra ideje, de nem utasít vissza egy elegáns ebédmeghívást, ha az ügy érdeke azt kívánja. Sőt, az egyik híres epizódban egy fogadásról maradt kaviárból jön rá, hogy a gyilkos azért etette azzal üzleti riválisát, hogy az – egy reklámfilmbe becsempészett üdítőkép hatásával megerősítve – megszomjazzon, kimenjen a vetítésről, és akkor megölhesse. De miután Columbo is nagyon szomjas lett az elit csemegétől, a gyilkosnak innentől kezdve nem volt esélye…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.