„Hadd nyugodjak!” – kiáltott pánikba esve napjai halmának tetejéről. „Hadd nyugodjak a nyugalomnapon” – könyörgött a dologtalanság trónjáról. „Ez a király túl nehéz a karjaimnak. Nem cipelhetem a Fáraót tovább”. Nyakláncát a sötétséghez kötötte, így lélegezni sem tudott és haraggal nyitotta fel a könyvet, hogy lerója adósságát a törvénynek. Egy angyal, akinek nem volt saját hatalma, így szólt: „Lepecsételtél minden kaput, csak ezt nem. Itt e kicsiny fény, mely csekély bátorságodhoz méltó.” Szégyene egyre nőtt, míg nem feljutott egy csúcsra, ahonnan lezuhanhatott. Aztán jött egy szelídebb szó, halkabb hangon: „Nem bízom emberben, de nem hiszek angyalnak sem.” És ekkor a Tóra énekelt neki, megérintette a haját és egy pillanatra, mintegy ajándékként régi emlékezetének, egy súlytalan koronát viselt, a koronát, amely leveszi a terhet, míg a szíve így nem szólhatott: „Micsoda kincs az örökség!” A korona, mely felbukkan az Írásból, egy korona, mint a harmat, mely inni ad a fűnek, előbújik a sötétből, az anya csók a háború kezdetekor, az apa keze, amelytől fénylik a homlok, a korona amely nem emel embert királlyá mások fölé. „Vezess engem Sábbátod mélyére, hadd üljek ama fenségesek lábainál, kiket örökre megkoronáztál, hogy nézhessem nyugalmukat.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
