Az idén 100 éve született nagyszerű olasz színésznek, Alberto Sordinak, akit sokszor emlegettek úgy, mint az egyszerű átlag olasz megtestesítőjét, mindig sikerült hétköznapi helyzetekkel illusztrálnia lelkiállapotát. Az étkezés lehet nála a jó és a rossz metaforája egyaránt. Francesco castelnuovo, a Sky filmkritikusa összegyűjtött ezekből egy csokorra valót.

Az Egy amerikai Rómában című Steno-filmben egy műveletlen fiatalembert alakított, aki mitizálja Amerikát, és egy este hazatérve látja, hogy spagetti van vacsorára. „Makaróni – kocsisoknak való eledel. Én nem eszem makarónit. És vörös bor van hozzá. Én nem iszom vörösbort. Tudjátok, én amerikai vagyok és azok tejet isznak, ezért tudják legyőzni az apacsokat. Makaróni! Olyanok, mintha giliszták lennének. Az amerikaiak joghurtot, lekvárt és mustárt esznek, csupa egészséges dolgot”. Elkezdi enni a tejbe áztatott kenyeret mustárral, de azonnal ki is köpi. Akkor hangzik el szájából a legendás mondat: „Makaróni, te provokáltál engem, én most elpusztítalak, megeszlek” – és ezzel nekiesik és felfalja az egész tál spagettit.

A Hova mész nyaralni? című, általa rendezett 1978-as filmben római zöldségkereskedőt alakít, aki feleségével megtervez egy „intelligens kirándulást”, amely diétás étkezést, múzeumlátogatást foglal magába. A diétás koszt ellen azonban mindketten hamar fellázadnak és pótolva az elmulasztott kulináris élvezeteket, tömik magukba a kolbászt és a nyúlragút, olyan jó étvággyal, hogy a többi „intelligens” turista is követi őket a zabálásban.

A szoba című film egyik epizódjában a Smaragd-parton szeretne a pár nyaralni, de egyetlen szállodában sem kapnak szobát, mert a luxushotelek nem alacsonyodnak el egy egyszerű munkáscsalád fogadására. Éppen ezért egy vendéglőben vigasztalódnak lucullusi lakomával.

Luigi Comencini híres háborús szatírája volt a Mindenki haza, amelyben Sordi egy véletlenül összeverődött szakasz vezetője az 1943. szeptember 8-i olasz fegyverszünet idején. A hadseregben eluralkodik a káosz és sok katona bizonytalanul kóborol az országban. A csapat egyik tagja egy nehéz koffert cipel magával, amelyet Nápolyba kell vinnie őrnagyának. A koffer tartalmát titokban tartja és gondosan őrzi. Végül azonban a fáradtságtól elalszik és Sárdiék, akik gyanítják, hogy a bőröndben élelmiszer van, bevonulnak zsákmányukkal a vonatuk WC-jébe. A benne lévő szalámit, konzerveket befalatozzák, helyükbe rongyokat, köveket raknak és a gyanútlan katona tovább cipeli. De emlékezetes a polenta-evés is az amerikai katonát bujtató családnál.

Dini Risi filmjében, A nehéz életben Sordi és Lea Massari jegyesek. Mindketten kommunisták, Sordi kis fizetésű újságíró. 1946-ban vagyunk, a királyság eltörléséről szóló népszavazás idején. Sétálnak éppen egy királypárti márki háza előtt, ahová jobb híján beinvitálják őket, mert félnek, hogy a referendum számukra balul üt ki. Az éhes fiatalok ideiglenesen felfüggesztik elveiket. Amikor felszolgálnak egy termetes tál tésztát, a lány csaknem az egészet beleteszi párja tányérjába. „Ennyit szoktam adni” – mondja bájos mosollyal. A házigazda unokája erre megjegyzi: „Ezek megeszik az egész ebédet.”

Alberto Lattuada rendezte A maffia parancsára című 1962-es filmet, amelyben Sordi egy Milánóban élő szicíliai. Felesége viszont tősgyökeres északi, ráadásul szőke. A vakációt a férfi szülőfalujában tartják. Az egyik jelenetben az asztalnál ülnek, amely tele van minden földi jóval. Esznek. A szicíliaiak ruhája és haja sötét, nem különben a tekintetük. Az asszony egy idő múlva cigarettára gyújt. A család döbbenten mered rá, amit Sordi azzal magyaráz feleségének, hogy e tájon a nők nem dohányoznak. „Mindenkinek megvannak a maga szokásai – mondja az asszony – én az ebéd végeztével mindig elszívok egy cigarettát.” Mire a háziak kórusban felüvöltenek: „De hiszen ez csak az előétel volt!”