1.
Egy apró mondat hiányzik egy beszédemből. Egy apró tárgy hiányzik, hogy egy prezentáció teljes legyen. Egy megnevezhetetlen valami hiányzik, hogy sikerüljön egy cselekedetem, amin az életem múlhat. De a hiány ott marad.
Egy nagy szálloda halljában meglátom egykori kedvenc tanítványomat, segítséget akarok kérni tőle. Nagyon megváltozott, az apró lányból nálam magasabb, sudár nő lett, de akkor is tudom, hogy ő az. Ő tudja is mindenhez a varázsszót, és nagyon büszke arra, hogy most én fordultam hozzá tanácsért, ahogyan azt ő tette gyakran diákkorában, sőt, még néha azután is. Siet azonban, és kéri, hogy kövessem, és szednem kell a lábamat, hogy utolérjem, és halljam, amit mond. Aztán egy lépcsőn megcsúszik. „Azt hiszem, eltört a lábam” – mondja a földre zuhanva, felhúzza a nadrágszárát, de nincs alatta semmi.
2.
Egy több ágyas szobát kapok egy ismeretlen házban, nem tudom, minek nekem annyi ágy, de elfogadom. Alig helyezkedem el, óriási hangzavarral beront egy féltucat undorító férfi, és bevetik magukat az ágyakba, van, aki egyedül, de vannak, akik párosan, mintha szerelmesek lennének. Félek is tőlük, de a félelmemnél nagyobb a dühöm, felkapok az egyik sarokból egy hosszú botot, azzal próbálom szó szerint kiverni őket. Nyílik az ajtó, belép egy gúnyos tekintetű szőke nő, aki azt állítja, hogy a feleségem, az első, az utolsó, az egyetlen, akit még soha nem láttam, és valószínűleg nem is fogom többet, és a betolakodókra mutatva így szól: „Megérdemled.”
3.
Fel akarok szállni egy zsúfolásig megtelt villamosra, csak úgy tudnék egy kicsit nyomulni, hogy előreteszem a hátizsákomat, azt azonban az ajtó bekapja, bezárul, a villamos elindul, én pedig maradok. Akkor döbbenek rá, hogy az összes iratom, hitelkártyám bent van a hátizsákomban, pedig soha nem szoktam odatenni. Szerencsére van egy szolgálati fülke, benne egy szimpatikusnak látszó úriemberrel, akinek elmondom a problémámat. „Máris telefonálok a végállomásra, hogy vegyék át a hátizsákot, csak tudnom kellene a keresztnevét”. Mondom neki, de a fejét rázza: „Nem a magáét, azt tudom, hanem a hátizsákét, és nem ártana, ha a hitelkártyája keresztnevét is elárulná”. Ez hülyének néz – gondolom, próbálom a kártyaszámot átkódolni a fejemben valamiféle keresztnévre, de nem jut eszembe semmi. Végül otthagyom a fenébe, vesszen, aminek vesznie kell. Lemegyek a folyópartra, ahol látom, hogy emberek kis vödrökkel merítenek a teljesen átlátszó vízből, és a kimerített halakat, rákokat nyersen felfalják. Gondolkodás nélkül csatlak
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.