1.
A kémrepülő nevű zenekar meghív egy koncertjére vendégénekesnek. Jelenésem van, és egy technikus felém nyújt egy kézi mikrofonnak látszó valamit. Mikor a kezembe fogom, látom, hogy egy hosszú nyelű villanykörte. Ne nézzenek már hülyének évekig játszottam zenekarban, csak megismerek már egy mikrofont, mire a technikus rámutat a piros szemüveges énekesre, hogy nézzem: ő is ilyenbe ordít…
2.
Állok a budapesti metrón, mellettem disztingvált idős úr, karján kisgyerekkel, persze senki sem adja át neki a helyét. Felém fordul és megismerem pudingképű Maccát, egyik dédunokájával. Nagyon megörül nekem, pedig még sosem találkoztunk, és elújságolja, hogy hamarosan a Keleti-pályaudvar színházzá átalakított várótermében nagszabású gyermekkoncertet tart barátaival, és szeretné, ha én lennék a konferanszié. A helyszínen már ott vár a nagy Generációból szinte mindenki, aki él, és olyanok is, akik már nem, a Krémből, a Kísérletből, az ELP-ből. Nagy azonban csak a csalódásuk, mert alig néhány kisgyerek lézeng a nézőtéren, szüleikkel együtt, akik nem rajtuk nőttek fel. Mentő ötletként felhívást teszek közzé a közösségi médiában, nagyszülőknek, unokáknak, és nem telik bele tíz perc, máris tombol a teljes nézőtér, amikor belevágnak a Twist and Shout-ba…
3.
Meghívást kapok sokadik osztálytalálkozóra, amelyekről eddig csak akkor hiányoztam, ha nem voltam itthon, vagy ha úgy éreztem, nem akarom, hogy lássanak. Most is habozom, nem magam miatt, hanem azért, mert egyik tanárunk átállt a fasisztákhoz és nem óhajtok vele egy asztalhoz ülni. Végül mégis győz bennem az egykori diáktársak elleni szeretet. Utolsó pillanatban értesítenek, hogy egy nagy autóbuszban lesz a találkozó, és kirándulni megyünk. Éppen csak odaérek, felszállok, mindenkit megölelek, de úgy látom, senki sem örül nekem.
4.
Egy asszony sírását hallom egy házból, inkább elkeseredett, beletörődött, mint fájdalmas. Benyitok, öreg barátnémat vallatja három ismeretlen, folyamatosan feltett, értelmetlen kérdésekkel, amelyekre én kéretlenül is válaszolok, hogy szabadon engedjék. Az asszony lenyeli könnyeit, belém karol, ahogy elhagyjuk a házat. Egy temető felé visz, hogy elmondjunk egy imát szülei sírjánál, akiket soha nem ismertem, de barátném állítja, hogy mindig is nagyon szerettek engem. Kézen fogjuk egymást, és amikor belépünk a temető kapuján, egyszerre kezdjük énekelni Chris Rea Road To Helljét, ami valamikor sokat jelentett nekünk…
5.
Egy kislány kopogtat be hozzám, a hajdani remek futballista, európai ezüstcipős csatár lányának mondja magát, szeretne apjának emléket állítani. Megtiszteltetésnek veszem, hiszen nagy rajongója, szurkolója voltam a ballábas bombázónak, és elkezdem a kislányt kérdezgetni az apjáról, olyan dolgokról, amik biztosan nem voltak benne semmilyen sportsajtóban. A gyerek készségesen válaszol mindenre, aztán egyszer csak eltűnik a szemem elől, hiába szólongatom. Becsukom magam mögött az ajtót, ám szinte azonnal kinyílik és ott áll teljes életnagyságban, piros-kék mezben B., aki „atyámnak” szólít. Akkor jövök rá, hogy egy pap barátommal játékból személyiséget cseréltünk. De vajon ő honnan tudta?
6.
Meghívnak egy idegen városba, ami leginkább a szicíliai Agrigentóra emlékeztet, itt tartanak konferenciát a klasszikus irodalom helyzetéről. Elkések az első előadásról és az egyik kolléga hexameterben olvassa fejemre bűneimet, mire én is hexameterben válaszolok. Engem bíznak meg azzal, hogy tartsak idősotthonokban előadásokat a világirodalom remekeiről, mert tudományosan kimutatták, hogy ezzel lehet a legjobban megakadályozni az Alzheimer-kórt. Meg is érkezem az első helyszínre, de a buszmegállótól még egy magas gyalogos szerpentinen vezet az út. Ezen az úton közeledik felém egy lány, aki messziről meglehetősen formátlannak látszik, de ahogy egyre közelebb jön, úgy tűnik egyre szebbnek. Ő a kísérőm, de kiköti, hogy út közben nem szabad lenéznem az útról a mélybe, ő pedig egy könyvvel a kezében halad előttem, és egy felnőtt mesét olvas fel. Lépteink egyre bizonytalanabbá válnak…
7.
Egy iskolában lép fel a rock egyik mérföldköve, és belekezdenek egyik kedvenc dalomba, ami arról szól, hogy mit rejthetnek a kék szemek. Előttem is van egy mikrofon, mintha tudták volna a szervezők, hogy mennyire szerettem volna minden elénekelni. Várom, hogy R. énekelni kezdjen, hogy duettezzünk egy istenit, ő azonban rám néz, és tőlem várja a dalt. Belőlem pedig az ő hangja jön, ahogyan az fénykorában zengett…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
