Börtönben vagyok, fogalmam sincsen, miért. Csupa női fegyőr vesz körül, kék és szürke egyenruhában, de szigorúan a törvények szerint járnak el, semmi atrocitás, semmi perverzió. Az egyik reggel egy kék és egy szürke – egy szőke és egy barna, mindkettő kis konttyal – jön be hozzám, és átnyújtanak egy végzést, amely ellen fellebbezésnek nincs helye. Halálra ítéltek!
De miért? – kérdezem. Annyi bűnt követtél el az emberek, különösen a nők ellen, hogy bőven megérdemed, ennél már kevesebbért is lőttek főbe – feleli az egyik, majd gyorsan hozzáteszi, hogy ez az irat csak formaság, mivel én vagyok a világ legjobb léleksebésze, műtétek ezrei várnak rám, és másnap szépen kisétálhatok a börtönből.
Másnap reggel valóban kinyílik cellám ajtaja, és a nagy kapuban, amely mögött olyan fényár ragyog, mint a hasonló témájú filmek happy endjében. Ott áll a két smasszernő, akik búcsúzóul kezet nyújtanak, de mielőtt kiengednének, el kell velük énekelnem a „Börtön ablakában” kezdetű dalt.
Valóban szabadon távozhatok, nem követ senki. Alig néhány száz méterre innen van egy villaszerű ház, ahol már várnak az első műtétre, de azt sem árulják el nekem, hogy a páciens férfi-e vagy nő.
Mély altatásból térek magamhoz. Én magam voltam a páciens a műtőasztalon. A sebész eltűnt, két asszisztenshölgy leveszi maszkját, két oldalról megfogják a kezemet. Ők a lányaim, akik vigyáznak rám.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
