Apámmal megérkezünk Jeruzsálembe. Még egyikünk sem volt ott, ő is csak hajdanában Tel-Avivig jutott egy két napos diplomáciai küldetéssel, én pedig elszalasztottam 26 évvel ezelőtt egy munkát, mert a Gyermekeimet nem akartam itthon hagyni.
Ő azonban már nem akar bemenni a Városba, elég neki, hogy kívülről látja, megöregedett, elfáradt. Engem viszont beküld, hogy vásároljak be, de kimondatlanul is azt várja tőlem, hogy menjek el a Falhoz, közös üzenetünkkel.
Egy nem létező tengerparti szakaszon kell átmennem – hiszen mind a Földközi-tenger, mind Holt-tenger, de még a Kineret is messze van ide – amelynek partján muzulmánok imádkoznak, de ügyet sem vetnek rám. Egy alagúton folytatom az utamat, amely keresztül vezet egy óriási szupermarketen, de nem akarok megállni. Innen indul el egy kanyargós, meredek sziklafal mentén vezető ösvény, amelyről egy fél lépést sem léphetek le, mert a mélybe zuhanok. Olyan biztosan lépkedek, mintha soha nem is lett volna tériszonyom. Így jutok el egészen a Falig, ahol Életem vár rám, pedig nem is tudtam róla, hogy ő is idejön, és hozza a saját üzenetét. Ekkor kézen fogom őt és együtt lépünk oda a Falhoz, mindketten elmondunk egy-egy imát, amit tudunk, és egyetlen üzenetet helyezünk el a kövek között.
Ugyanígy kézen fogva távolodunk el a Faltól, miközben messziről barokk orgona hangja szól. Egy kisebb templomban katolikus esküvő zajlik és Apám is ott áll fiatalon és elegánsan az ifjú párt köszöntő násznép soraiban. A vőlegény maga celebrálja a szertartást...
(Advent 3. vasárnapján, Hanuka bejövetelére várva)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.