GNL911

1.

Egy öreg forradalmárral készítek interjút, tele rakom a beszélgetést olyan jelszavakkal és jelképekkel, amelyek a mi nemzedékünknek sokat jelentenek. Emiatt azonban nem engedik megjelentetni a megrendelő lapnál, sőt, egy másiknál sem, mert társadalmi szempontból retrográd módon felforgatónak tartják. Holott éppen csak azt kéri számon, hogy annak idején miért nem fejezük be az elkezdett forradalmat. Kárpótlásul filmszerepet kínálnak nekem, a Három testőr modern akciófilm-feldolgozásában játszhatnék olyan szerepet, amilyent csak akarok, de lőfegyvert akarnak a kezembe adni, amire én nem vagyok hajlandó. Ezután egy olyan filmet ajánlanak be, amelyben egy földönkívüli lennék, aki mindent megtesz azért, hogy integrálódjon a földi társadalomba, de ezt sem vállalom el. Valaki megjósolja, hogy ezzel a felfogással előbb-utóbb rossz végem lesz…

2.

Szép fiatal nő rohangál egy villamosmegálló peronján, egy soha nem hallott utca nevét kérdezgeti az emberektől, de választ sem várva rohangál tovább. Mindig a peron peremén egyensúlyoz futva, attól lehet félni, hogy egy érkező villamos vagy egy autó elüti. Aztán hirtelen odarohan egy nagyobb csoportosuláshoz, és egy nő kezéből kiragadja alig néhány napos gyermekét. „Ez a gyerek nekem jár – hadarja – nem azért dolgoztam egész életemben látástól vakulásig, hogy még egy gyerekem se legyen”. Olyan hirtelen történik minden, hogy a tömeg felocsúdni sem tud, Életemmel mi vetjük magunkat a nő után, és kapjuk el tőle a picit, és furcsa módon a gyermekrabló nem is hadakozik, hanem csak letörten leül a földre. Közben befut egy villamos, tekintetünkkel keressük az anyát, de a peronon rajtunk kívül egy lélek sincsen. Nincs más választásunk, felugrunk a villamosra a kicsivel együtt, aki láthatóan jól érzi magát velük. Mégis úgy érezzük, hogy ferde szemekkel néznek ránk.

3.

Egy vidéki középiskolába hívnak, hogy előadást tartsak kedvenc témámról, az ellenkultúráról. A diákok nagy érdeklődéssel hallgatják mondandómat, és a kor legszebb zenéit. Amikor a kérdésekre kerül sor, egy különleges arcú, és még különlegesebb szemű lány ragadja magához a szót, szinte kisajátítja magának a fórumot, de láthatóan nagyon tájékozott a témában. Ahogy nézem és hallgatom őt, úgy kezd egyre inkább hasonlítani kamaszkorom nagy szerelméhez. Már rég vége az előadásnak, és mindenki hazament, amikor mi még mindig beszélgetünk. Ránk sötétedik, mennünk kell, mert bezárják az iskolát. A vonatomat is lekésem. A lány felajánlja, hogy menjek el hozzájuk, aludjak nála, biztosan a család is örül majd nekem. Szabadkozom, mert Életem vár rám otthon, valahogy csak megoldom a hazajutást, de a lány ragaszkodik hozzá, hogy náluk töltsem az éjszakát. Felhívom Életemet, elmondom neki, hogy egy család meghívott, csak másnap reggel megyek, ő kicsit szomorú, de érzem a hangjából, hogy bízik bennem. Megérkezünk a lány otthonába, nálam fiatalabb szülei mintha vártak volna, egyszerű, de finom vacsorával fogadnak. Beszélgetünk, módjával iszogatunk, amikor megérkezik négy jó kötésű fiatalember, valamennyien a lány testvérei. Ellenségesen mérnek végig. „Látom, nem változol. Minden városban elcsábítasz egy lányt. De most nem fogsz lelépni, ahogy szoktál” – közli a legidősebb. Ránézek a lányra, már nem hasonlít kamaszkori nagy szerelmemre, mosolya kegyetlenné válik, és érzem: csapdába csaltak, hogy végre megbűnhődjek. Felébredek, Életem békésen piheg mellettem, kint alig világosodik, és sűrűn kopog a novemberi eső…