GNL911

Vasárnap jött meg szokás szerint a díjbeszedős számlám, és ezúttal vettem a fáradtságot arra is, hogy megnézzem: mennyit takarítottam meg szerintük a „rezsicsökkenés” 6 évvel ezelőtti bevezetésének köszönhetően. Kiderült, hogy összesen 80 ezer forintot, azaz éves szinten alig több, mint 13 ezer forintot. Ami egy négy tagú, nem statisztikailag, hanem a valóságban átlagos jövedelmű család egyetlen hét végi bevásárlására sem elég. Különös tekintettel az élelmiszerárak már havi szintű emelésére. Kedvenc joghurtunk két év alatt 40, kedvenc tésztánk 150, kedvenc kenyerünk 120 forinttal lett drágább. De szorgos népünk valóban nem hisz a saját szemének sem, és még számolni sem tud. Reménytelenek vagyunk, mint Katyi, és mint az Omega énekelte hajdanán: „Tapsolunk, hogy annyi már a nyúl, hogy mozdulni sem lehet …” (Más változatban: "hogy egyre több a nyúl, és eltűnnek az emberek...).

Már megint szegény magyarokat bántják, szar-szemét bíró, lesgól, satöbbi. Arról szó sem esik, hogy szinte minden második passzunkat elrontottuk, az ellenfél pedig három helyzetéből kettőt belőtt. Amióta az eszemet tudom, szinte mindig ellenünk fújnak, bár azért emlékszem olyanokra, akiket még ez sem zavart – igaz, nem focisták voltak. Szívós, Faragó, Csapó, Horkai, ha még mondanak ezek a nevek valamit, de, hogy ne történelemelőtti időket idézzek, említhetném Benedekéket vagy Görbiczéket is…

Argentinában emberfejű borjú született – kapta fel a világmédia. Vagyis nem egészen, inkább csak olyan emberi koponyája volt a jószágnak. Az is valami, Sajókám? Nálunk ezrével szaladgálnak az ökör- és bikarfejű emberek, hogy Gregor Samsa utódairól már ne is beszéljünk.

A dél-olaszországi Molisében három éven át havi 700 eurót fizetnek annak, aki az elnéptelenedő falvak egyikében letelepszik és ott valami vállalkozást indít. Ha egyszer végleg tele lesz a tököm ezzel az országgal, nekivágunk, beköltözünk egy klassz kis középkori hegyi faluba, Életem rendelőt nyit, csinálunk egy gyógynövény-kertet, esetleg egy kifőzdét és mindenki bekaphatja…

„Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és farizeusok. A három szent királyok elfeledkeztek utódokról gondoskodni. A Máriákat kórházba szállítják. Aki pedig bekerül a lelencházba, az sohasem fog hegyi beszédet tartani. Az istállók pedig, a világ istállói, telve vannak ordítozó marhákkal. Ezek között síró kisdeddé sohasem lesz az új megváltás embriója. Mert a szarvasmarhák között bajos mást megtanulni, mint a bőgést…” – írta Ady Endre 118 évvel ezelőtt. A világ azóta még jobban megnőtt, még tovább sokasodtak a farizeusok, de egyre kevesebb az írástudó, a legnagyobbakat sorra veszítjük el, miközben tort ül a szellemi sötétség. Még soha nem volt nagyobb a felelőssége a megmaradt írástudóknak, és azoknak, akik még képesek és akarnak is gondolkodni.

És meghalt egy nagyszerű zenész is, akit az utóbbi években csak az óbudai piacon láttam félig öntudatlanul bolyongani, de néha még megismert. „Nem ő küzdött a démon ellen, hanem a démon küzdött ellene” – írta róla egy barátja. Tizennyolc évvel ezelőtt még én is ott tartottam, de szerencsére jött a világ legszebb Szerelme és még mindig itt vagyok…

Megnéztünk egy nagy sikerű, még Oscar-díjat is kapott filmet, amelyet korunk legszebb szerelmi történetének nevezett a kritika. A két főhős egy fiatalember és egy kamaszfiú, akik az első pillanatban ellenszenvesek voltak számomra. Az ellenszenv a film közepétől szabályos undorrá vált. Magam sem tudom, miért, az életben mindenféle másságot elfogadok, szigorú emberi magánügynek tekintek, filmen azonban viszolygást vált ki belőlem. Még azt is utálom, ha egy filmben egy férfi nőnek öltözik. Két kivétel van ez alól: az Egy szoknya, egy nadrág, Latyival, és természetesen a Van, aki forrón szereti…

A Pesti Színház Bulgakov-előadásának II.felvonásában a főcenzor érkezésének bejelentését követően megjelenik egy KGB-s arcú, egyenruhás fickó és körbejárja a színpadot egy német juhásszal. Nemcsak a színészek dermednek meg – pedig ők nyilván számítanak rá – hanem a nézők is. Hiszen mi is szereplői lehetünk egy ilyen színjátéknak, vagy már azok is vagyunk, csak még nem tudunk róla.

Ha agykutató lennék, arra szeretnék választ kapni, miként működik az emberi agy olyankor, amikor inkább hisz a sok hangzatos dumának, mint a saját szemének.

Még sosem volt 3500 forint a töpörtyű – morog egy asszony a piacon. Miért baj? A töpörtyű is jobban teljesít. A forint helyett is.

Láttam a szomszédos boltban egy kiírást, mely szerint valaki bakelit-lemezeket vásárolna. Belegondoltam, hogy biztosan a több mint ezer korong között vannak olyanok, amiket véletlenül vettem vagy kaptam meg, amiket sosem szerettem, de kidobni sajnálom őket. Csakhogy vélhetően nem azok kellenének neki, amik nekem sem, és különben is: hülye vagyok én, hogy beengedjek egy idegent legféltettebb birodalmamba?

100 forintért vásárolok petrezselymet egy kis termelőtől. Blokkot akar adni. „Nem köszönöm, nem a NAV-tól vagyok” – mondom neki. Erre felbátorodik és jókívánságaival halmozza el a hatóságot, akik már képesek voltak őt kivezetni, beültetni egy kocsiba, amíg átvizsgálják a standját és nyugtáit. „Máshol kellene ellenőrizniük” – mondja, és ebben meg is állapodhatunk.

„Légy nagylelkű a szükséget szenvedőkkel, vagy a nálad rosszabb helyzetben lévőkkel. Mindennap igyekezz legalább egy jócselekedetet végrehajtani. Ha bármilyen jót tettél, ne dicsekedj vele, inkább mondj köszönetet Istennek, hogy képessé tett arra, hogy hozzájárulhass mások jóllétéhez, minden téren” – jutott eszembe a közadakozásból gyógyítható súlyos beteg kisgyerek esetéről az idézet 3. mondatának első fele, de az „inkább”-bal kezdődő mondatrész elé még beszúrnám: „főleg ne, ha jócselekedet eszközét loptad, vagy szerencsés véletlen folytán az öledbe pottyant”…A végéhez pedig hozzáilleszteném: „…és hogy még nem sújtott le rád érdemeid szerint”.

És láttunk egy filmet egy családról, ahol egy haldokló öregember születésnapi partija kedvéért mindenki megjátssza magát, majd az egyetlen igazi ajándék, az ünnepelt halála és az általa vágyott temetés után egymásnak esnek, majd végül összeborulnak. De a kibeszélés ezúttal is elmarad. Lehet, hogy azért minősítik a műsorajánlók vígjátéknak, nehogy a néző családok véletlenül magukba nézzenek?