1.
Reggel fél 8, indulnom kell a munkába, és akkor jövök rá, hogy ott alszik nálunk mindkét fiam – lehetnek 9-10 évesek – sőt, még egy haverjuk is, és nekik is iskolába kell menniük. De semmi reggelire való nincs nekik, gyorsan felkeltem őket, és ugyanabban a mondatban megkérdezem tőlük, hogy mit szeretnének, de éppen csak motyognak valamit, így aztán lerohanok, veszek tejet, háromféle kalácsot, túrórudit. Végül elindulunk, de mindannyian elkésünk, én ráadásul kétszer is rossz buszra szállok.
Repülőn utazom, egyedüli utasként, de a gép lezuhan a tengerbe, nekem azonban sikerül kiúsznom. Amikor már végre a nyílt tengeren vagyok, észreveszem, hogy nincs meg a búvárórám. Aztán eszembe jut, hogy már közel 20 éve nem viselek semmilyen órát.
3.
Újságíró-kongresszust rendeznek egy nagy palotában, de a szervezők összekeverik egy nemzetközi focigálával, és a nyitóbeszédet rábízzák a Milan fiatal kapuszsenijére, aki korához képest igen ékes szólóan beszél, csak egy-két embert kivéve senki sem érti. Hamar rájön a tévedésre, és bejelenti a nap igazi szónokát, aki nem más, mint a nemzet focirajongó vezetője. Bele is vág a beszédébe, de mondatainak az ég világon semmi értelme nincs. Valaki beszól neki a nézőtérről, ezen megsértődik, és innentől kezdve félreérthetetlen okfejtéssel arról kezd beszélni, hogy ki mindenki nem tartozik a nemzethez, felsorolva az összes kisebbséget és másokat. Hamarosan kiürül a terem, mert kiderül, hogy a résztvevők vagy kisebbségek, vagy mások, de a szónok nem veszi észre, hogy immár csak saját magának beszél.
4.
Budapest legszebb színházában Az ember tragédiáját állítják hamarosan színre, de a merész igazgatónő elhatározza, hogy csak a színek kereteit hagyja meg, az utcáról hív be találomra embereket, és mindenki azt a szöveget mondja, amit akar. Én is éppen arra járok, amikor a saját „casting” zajlik, és közlöm a merész igazgatónővel, hogy már pedig én leszek Ádám, ő meg Éva, és akkor így egész este belenézhetek az ő gyönyörű szemeibe. Bevallja, hogy ő és éppen erre gondolt, mert ő meg az én hangomat szeretné közelről hallani, de ezzel megszegné saját játékszabályát. Mindenesetre majd úgy alakítjuk a darabot, hogy minden színben testközelben lehessünk. A darab beindul, és a többi szereplő mindent elkövet azért, hogy még véletlenül se lehessünk egymás mellett…
5.
A hatalmas termetűvé vált szaxofonos bejelenti, hogy visszavonul és egy nagy búcsúkoncerten elárverezi az összes hangszerét. Amikor elkel egy-egy darab, néhányat beléjük fúj, és minden alkalommal soványabb lesz, a végén már szinte csak a körvonalai maradnak.
6.
Egy futurista városba visznek bennünket, de egy mélyállomásra érkezünk meg, ahonnan az épülő utcákra csak egy csaknem függőleges sziklafalon lehet felmászni. Életemmel azért nekivágunk, é sikerül is felkapaszkodnunk, akkor látjuk, hogy 20 méterrel odébb van egy lépcső, ami fel- és levezet, de ezt valami ismeretlen okból eltitkolták előttünk.
7.
Egy üveghajón lebeg egy nagyobb társaság a tengeren egy sziget felé, amelyet állítólag csakis férfiaknak tartanak fenn. A kíváncsiság visz fel rá. A fedélzeten felismerem teljes létszámban az Ajtókat, köztük J.-t, aki, mint egy régi filmben, most is külön vonul a többiektől, és magába zárkózva bámulja a vizet. Megérkezünk, és ők rögtön zenélni kezdenek, méghozzá mindjárt a The Enddel kezdenek. A közönség is csak férfiakból áll. Hirtelen egy fiú felrohan a színpadra, de senki nem akarja onnan ledobni, sőt, J. odaadja neki a mikrofont, hogy elmesélje a történetét. A fiú elmondja, hogy egyszer felment hozzá egy csodaszép, ártatlan fiatal lány, akit mindenképpen szeretett volna meztelenül látni. Kérte a lányt, hogy vetkőzzön le, megesküdött, hogy hozzá sem fog nyúlni, sőt, ha akarja, össze is kötheti a kezét, ha nem bízik benne. A lány többet akart. Egy székhez kötözte a fiút, majd levetkőzött, rávetette magát a fiúra, letépte róla a ruhát, majd felöltözött és nevetve elszaladt, tárva-nyitva hagyva maga után az ajtót. J. jót mulat a sztorin, majd verset rögtönöz belőle, és beleszövi a The Endbe. Közben a fiúnak egy lapos üveget ad át, amit a srác egy húzásra ki is iszik, míg el nem vágódik, mint J. szokott a The Unknown Soldier kivégzési jelenetében. Amikor a dalnak vége, rájövök, hogy egy filmet nézek, és J. és a srác is én vagyok…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.