GNL911

Elütöttem a 63-at, aminek nincs köze sem a 6-3-hoz, sem a 36-hoz, sem Kennedy-gyilkossághoz, de még a Beatles első amerikai number one-jához sem, amely az utóbbival egy napra esett.

Ismét elmondhattam, hogy fizikai és szellemi képességeim teljében vagyok, megvan mind a 32 fogam, és nem szedek több gyógyszert, mint egy évvel ezelőtt. Igaz, néhány nappal később először fordult elő, hogy szállodai bejelentő papírt csak segítséggel tudtam kitölteni, olyan apró betűkkel voltak a rubrikák, hogy csak sejtettem, mit kell beírni. És bizony, már meg kell válogatni a fényviszonyokat bizonyos nyomtatott sajtóhoz is, még szerencse, hogy egyre kevesebb van belőle. Már ami hiteles.

Munkakedvem is van, meg is becsülik, amit csinálok immár lassan 2 éve, csak az ország süllyed egyre mélyebbre, így az egyetlen, amit tehetek, hogy teszem a dolgom, és mivel elértem bizonyos szintet, bizonyos szint alá nem megyek. Azért nem hittem volna 40 évvel ezelőtt, hogy E.P.-re fogok hivatkozni, akinek a Termelési regényét falta az egész egyetem, de én nem tudtam vele mit kezdeni, igazából a rendszerváltás után kezdtem értékelni – akkor is a publicistát.

Hosszú éveken át augusztus 1-én köszöntöttük egymást drága Barátom Édesanyjával. Az idén lett volna 90 éves, de februárban egyik pillanatról a másikra elment, szinte ereje teljében. Az idén elmaradt a szokásos telefon. Azért kíváncsi voltam, hogy lakik-e valaki az ő egykori lakásában, Hódmezővásárhelyen, a Szántó Kovács (igen!) utca 1-ben. Felhívtam a számát, és egy géphang jelezte, hogy „ezen a számon előfizető nem kapcsolható”. Így járnak majd azok is, akiknek egyszer hiányozni fogok…

Az óbudai Kerék vendéglőben, ahová hajdan sokat jártunk, már nem lehet kapni csontokkal teli borjúlábat, amit gyakran ettem, mert imádtam a kis cupákokat szopogatni. Most már csak gyárilag kicsontozottakból készítik. Ezért inkább egy másik hagyományőrzőt, a Pékné módra készült csülköt választottam. Az még megőrizte magában a boldog békeidők zamatát, miként a kerthelyiség fái és kockás abroszai is…

Láttunk egy filmet a csodálatos Shirley MacLaine-nel, amely alaposan lehúzta a keresztvizet az álságos nekrológokról, és egy olyan embert mutat be, aki élete végén jön rá: kellene neki valami jó nyomot hagynia, ne úgy emlékezzenek rá, mint egy elviselhetetlen akarnokra. Mennyire fontos, hogy miként emlékeznek ránk? Talán csak annyira, mint amennyire azokkal, akik emlékeznek majd ránk, mennyire voltunk fontosak egymásnak.

Vörösvári úti piac. Az egyik standnál hatalmas negyed görögdinnyéket fóliázgat az eladó segédje. Egy idősebb hölgy morog, hogy régen a dinnyéket egyszerűen meglékelték, úgy lehetett őket megkóstolni. Erre még én is emlékszem gyerekkoromból. Meg arra is, hogy a görögdinnyék fele ekkorák voltak. „Mert mindent a higiéniával magyaráznak – morog tovább az idős hölgy – mindent ezerszer becsomagolnak. Veszek egy doboz csokoládét, legalább három papírt kell kibontanom, mire előkerül a csokoládé. Régen nem fóliáztak le semmit, mégis kevesebb volt a beteg…” Lehet, hogy megettük a jó baktériumokat, és ellenállóbbak lettünk, most meg annyira védenek bennünket – no meg a műanyag-gyárak üzletei – hogy minden szar fertőzést elkapunk? 

Mostanában időnként teljes valóságként élek át álmokat, és amikor felébredek, nem tudom, hogy kerültem az ágyamba és hogy milyen napszak van. Pedig már régen nem járok mesterséges Paradicsomokban.

A Föld az idén július 29-én fogyasztotta el egy évre szóló energiáját. Nálunk ez a nap augusztus 4-én következett be, szerencsére még rendelkezünk megújuló tartalékokkal – feltéve, ha hagyják, hogy feltöltődjünk.

Életemmel már a fejünk is egyszerre fáj. Lehet, hogy agyhalálunk is ugyanabban a pillanatban következik be. Egy dolgot nem sikerült még elérnünk: hogy egy időben gyötörjön bennünket álmatlanság…

Ha lehet választani két dolgot a Zenében, amiért érdemes élni és sírni: Turiddu színfalak mögötti belépője a Parasztbecsületben, és Clem Clemson gitárjának késleltetett belépője a Valentyne Suite 3. tételében. (3:10-nél)

Augusztus 6-án, Hirosima évfordulóján először hallgattunk az új cuccon Doors-t. Egyszer írtam egy verset, összekötve Jimet és az atomhalált. A The End első percei lelki szemeim előtt örökre összefonódtak az Apokalipszis, Most kezdetével. És ugyanez a kép jelent meg előttem, amikor két nappal korábban, a margitszigeti operaelőadásra menet úgy röpködtek kézzel foghatóan alacsonyan a Forma 1 előkelő utasait szállító helikopterek oda-vissza a Duna felett, mint a Kilgore ezredes hajnali illatú napalmjával bombázó Walkűrök a Mekong deltájában. Még szerencse, hogy morgásukat túlszárnyalta a Húsvéti Kórus.

És hagyták, hogy feltöltődjünk: totálisan kizsigerelve mentünk ki Bécsbe, és erőt merítettünk egy multikulturális európai fővárosból, Gustav Klimtből, Egon Schieléből és Hyeronimus Bosch-ból. Magam sem hittem volna, hogy egyszer a bécsi szecesszió ifjú őrült zsenijét odateszem a lelkemben Dalí és Chagall mellé. És azért a vínersnicli, a táfelspicc, amire a Szindbád óta kíváncsi vagyok – „mit bánom én az Önök étkezési rendjét!” – és az Esterházy-torta a Belvederében, Ferencjóska és Sissi árnyékában sem volt megvetendő…

Bécsből hazafelé jövet  München-Budapest railjeten előttünk ült egy szenvedélyes amerikai leszbi-pár, egy hórihorgas osztrák fiatalember, aki véletlenül rossz vonatra szállt, és Hegyeshalomnál tudott csak leszállni és visszafordulni, mögöttünk pedig egy hétéves akarnok, Magyarország következő diktátora.

„Olyan vagy, mint egy bácsi” – jegyezte meg Öregem az egyik legfrissebb fotóm láttán. Mások is mondták már, hogy egyre jobban hasonlítunk egymásra, még ha az a 23 év különbség nem is csökken közöttünk.

Számomra még ma is különleges érzés, ha Beethoven IX.szimfóniáját egy 47 éve tulajdonomban lévő, hét bakelitlemezt rejtő dobozból veszem elő, amelyet Apám Chiléből hozott és így hallgatjuk meg Életemmel, kapcsolódva Klimt Beethoven-frízének bécsi élményéhez, és nem a gugliból keresem ki, hanem a könyvespolcról veszem le Friedrich Schiller Lyra Mundi-kötetét, hogy fellapozzam Az örömhöz című ódáját, Rónay György fordításában.

Olvasom, hogy Angliában egy régi templomból cirkuszt és vurstlit csináltak, még „helter skelter” is van benne, azaz – ebben az esetben - spirális csúzda. Tették mindezt 50 évvel a Manson-gyilkosságok után, amelyeknek ez volt a véres jelmondata.

Immár ahhoz különleges nyilatkozat kell a postán, ha 50 db berolnizott 200-assal akarok csekket fizetni. Ennyire rettegnek a pénzmosástól a pénzmosók?

És ha már itt tartunk. kedvenc bankom telefonos ügyfélszolgálata két hétig zaklatott, mert tartoztam egy számla kezelési költségével. Mivel többször is más számról hívtak, és minősíthetetlen stílusban beszéltek velem, azt gondoltam, hogy csalók, zsarolók, de mint kiderült, tényleg a bank alkalmazottai voltak. Hiába blokkoltam 5 különböző számot, csak próbálkoztak, de a befizetés után fél nappal leszálltak rólam. Vajon a nagy adósokkal is ilyen rámenősök?

Háborúság dúl a ház régi és mai közös képviselője között, immár második éve. Most éppen azon folyik a szarpaszírozás, hogy kell-e a házszabály minden lakásba 30 oldalon kinyomtatva, vagy elég, ha e-mailben küldik el? A magam részéről az utóbbit sem olvasnám el, de legalább nem szennyezem még jobban a környezetet papírhulladékkal. Így is a hajamat tépem, amikor felesleges banki és telefonszerződések kilóit vágják hozzánk, és még újrahasznosítani sem lehet a többségét, mivel mindkét oldalukra írtak. Legalább a rezsicsökkentésről szóló tájékoztatók csak egyoldalasak, így a nyomtatóba pont megfelelnek.

Elvállalnál-e bérgyilkosságot, ha tudnád, hogy csak hónapjaid vannak hátra és biztosítanád szeretteid jövőjét? – ezt a morbid kérdést tette fel bő 40 évvel ezelőtt Wim Wenders Az amerikai barátban. Ha e cselekedet társadalmilag hasznos lenne, nem csupán egy alvilági leszámolás, elgondolkodtató. De mi van, ha az orvosok tévednek? És arra sem ad választ a rendező: mi a rosszabb, eltitkolni egy bűnt, vagy azt, hogy haldoklunk?

„Hétfő van, változtak az árak” – magyarázkodik szégyenlősen az árufeltöltő a vevőnek, aki a gyümölcspultnál az árcédulákat keresi. A fiatalember úgy ránézésre még nem is élt a kommunizmusban, de a szöveget mégis tudja. Hallottak már genetikailag kódolt hazugságról és mellébeszélésről?

Finnországban járt egy kiváló, tanult, művészi vénával is megáldott ismerősöm, és teljesen kiakadt, hogy ott is mindenütt migránsokkal találkozott a kendős nőktől a mindenféle árnyalatú feketékig. „Nagy bajuk lesz ebből, hogy olyan naívak” – sóhajtott fel. „Milyen jó nekünk, mi magyarok zsigerből tudjuk egymást gyűlölni” – feleltem erre. „Legalább családban marad” – nevetett erre, és nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e.

Mostanában többször álmodom azt, hogy egykori  interjúalanyaimmal csókolózom, pedig a szeretkezést mindig is  jobban szerettem. Lehet, hogy közeledik a számadás ideje, és a tudatalattim már azt összegzi, hogy mit hagytam ki életem során?

Billy után Wyatt Kapitány is elment. Pedig úgy volt, hogy talán az idén eljön egy filmfesztiválra, és találkozhattunk volna. Az Easy Rider egyike azoknak a filmeknek, amelyeket több mint tucatszor néztem meg, és egyike azoknak is, ahol mindig azt várom, hogy másképp végződik. Sajnos a világ az elmúlt 50 évben nem lett sem jobb, sem toleránsabb…

Unom azokat a romantikus drámákat, amelyek nagyszerűek addig, míg bele nem toldanak egy plusz, és sokszor teljesen felesleges szálat, hogy meg kelljen a szívnek szakadni. De azt sem értem, miért adnak horrorikus krimiket nyári szünetben, délelőtt…

Ha meg lehet személyesíteni egy országot, és azt kívánni neki, hogy isten éltesse, lehet-e ugyanennek a személynek azt kívánni, hogy forduljon fel a nevenapján?

Valamikor a Mesterségek Ünnepe még ingyenes rendezvény volt. Most 2500 egy beugró, minden lezárva körülötte, a minelnöki és köztelnöki palota körzete is, így azok, akik a Várra voltak kíváncsiak, csak egy folyosónyi területen közlekedhettek, miközben mindenütt Őfelsége kékingesei vigyázták a rendet. Aki megszomjazott, ihatott egy limonádét 1000 forintért...Az ókori rómaiaknál is volt Panem et circenses, de ott legalább a circenses ingyen volt...

Elment a világ egyik legerősebb embere, egy igazi aranyszívű rocker, akiből tizenévesen elvesztett fél lába ellenére sugárzott az életöröm. 47 évet adott neki az élet, akárcsak ASL-beteg Barátomnak, akit szintén soha nem hallottam egy fél szóval sem szidni a sorsát. Ozy-val egy alattomos vírus végzett. Lám, mennyire törékenyek és sebezhetőek vagyunk, még azok is, akik fél kézzel lenyomják a fél világot…

Milyen furcsa jelei vannak a múlandóságnak: régi videókazettáimon olvashatatlanná halványulnak a feliratok és miután, az ünnepi tűzijáték helyett, megnéztük Jim Jarmusch klasszikusát, a Stranger Than Paradise-t – már akkor is hogy tudott semmiből filmet csinálni! – visszatekeréskor a film jóvátehetetlenül összegubancolódott…

Az amerikai elnök felnézett az égre, szemei fennakadtak, majd közölte: „Kiválasztott vagyok”. Nem látta, hogy azt írták fel: „Mené tekel ufárszin”, ha még érti valaki e mondást.

Az évek óta következetesen csökkenő rezsihez támogatást kap a nyugdíjasok jól meghatározott köre, szigorúan az önkormányzati választások elé igazítva. Vajon hányan lesznek közülük, akik visszaküldik az utalványt, egy szép nagy lyukkal a közepén, utalva arra, hogy mit csináljanak vele?

Ideje lenne már a környezeti katasztrófákat szándékosan vagy nemtörődömségből, haszonlesésből előidéző politikusokat is nemzetközi háborús bűnösként kezelni, mert ugyanolyan tömeggyilkosok őket, mint a nürnbergiek, a délszláv háború, vagy ruandai népírtás elkövetői és ösztönzői.

Ezúttal kijelentem, hogy Isten nem létezik, vagy ha mégis, akkor kétbalkezes. Nyilai még véletlenül sem azokat találják el, akiket nagyon el kellene.