GNL911

Forró júliusi délután. Közel két órám van még egy interjúig, leülök a Bakáts téren a felújított templom tövében egy padra, hogy csendben ráhangolódjam a feladatra.

A csendemet azonban hamarosan megtörik. Egy körülbelül negyvenes, vékony testalkatú cigány nő érkezik, és a hajléktalanok lapját kínálja. Egyáltalán nem az a szánalmas külsejű, könyörgő hangú és nézésű csöves, kifejezetten ápolt, valamikor nagyon szép lehetett. A nagyobb aprók szétrepesztik a pénztárcámat, egy jókora marékkal adok neki, megkapom tőle a lapot, de nem tágít. Elmondja, hogy ma már evett valahol egy pizza-szeletet, ivott egy kávét, egy szatyor van a kezében, abban is akad némi élelem és lassan húsz éve él így. „Én is elkövettem egy-két hibát, de hát az ember nem gondolkodik előre húsz évesen”. Kérem, üljön le mellém, és csak árad belőle a szó. Intézetben nevelkedett, aztán feljött Pestre dolgozni, munkásszálláson lakott, de aztán megszűnt a munka, megszűnt a munkásszállás. A hajléktalanszállók, a melegedők pedig szörnyűek, senki sem tudja, hogy úgy bánnak ott az emberekkel, mint az állatokkal. Persze azok sem ártatlanok, pláne, ha piához vagy droghoz jutnak, olykor undorodik tőlük is. Valamikor ő is ivott, de most már hat éve, hogy egy kortyot sem. Néha jobb egy bokorban, ott legalább az ember szabadnak érezheti magát. Évekkel ezelőtt hallotta, hogy valaki felvetette: vigyék el a „hajlékonyakat” valahová az isten háta mögé, egy táborba. Megkondul a harang. „Igazat mondtam – mondja - bár nem vagyok hívő”. Pedig egyszer itt a templom előtt találkozott valakivel, akitől egy nagyobb segítséget kapott, mégsem tért meg.

Nem igaz, hogy meg lehet szokni ezt a létet, de ő azért egyik napról a másikra megél. Múltkor 1300 forintot nyert a lottón. Mondták már neki, hogy hülye, hogy azt a pár forintját is eljátssza. De hátha...és annak a kis nyereménynek is úgy örült...

Ha rajta múlna, bezárná az összes menhelyet, aztán a csövesek tapossák egymást agyon a betevőért. Vagy pedig  kivezényelné az összeset anyaszült meztelenül az utcára nagy táblákkal tüntetni. Aztán küldhetik értük a buszokat, vonatokat, ahová bezsúfolhatják őket, hogy végleg eltűnjenek.

Ma már semmi nem rázza meg, legfeljebb egyes filmek, sokkoló jelenetek, amelyekért legszívesebben felpofozná a rendezőt, hogy miért mutat be ilyen borzalmakat. Felidéz néhányat, egy-kettőre én is ráismerek. Közben nézem szép, mozgékony kezét, mélyen egymás szemébe nézünk. Nagy, szomorú barna szeme van, de tiszta és határozott a tekintete.

Nem is tudom, hogy ér véget a beszélgetésünk, ő áll fel elsőnek. Ellenkező irányban indulunk el, nem nézek utána. Ennyit tudtunk tenni egymásért ezen a forró júliusi délutánon.