1.
Katonai behívót kapok, amely alól nincs kibúvó. A Város kultúrközpontjának előterét alakították át alakuló térré, már mindenki ott van, egyedül én késem el. „Mi lesz ebből…” – sóhajt fel mellettem valaki. Megérkezik három ember, középen egy légybajuszú, ősz hajú, esőkabátos ember, aki összkulcsolja alteste előtt a kezét és némán végigméri a tömeget. Erre a tömeg feláll és elindul be az épületbe, amelyben egy különleges folyosót képeztek ki, ahol mindenki átöltözhet. Megint én érkezem utolsónak, már mindenki katonaruhában van, én maradok az egyetlen civil, csupán egy málhazsákot veszek fel, azt is féloldalasan. „Mi lesz ebből..”- sóhajt fel mellettem valaki. A katonák pedig elindulnak a Lili Marleen feszített ütemére. Én is fütyülni kezdem a dalt a sor végén, de szándékosan más ritmusban, és nem is lépek egyszerre a többiekkel. „Mi lesz ebből…” – sóhajt fel megint mellettem valaki. De nem lesz semmi.
2.
Két rabbi látogat meg, és elárulják végre őseim nevét. Kiderül, hogy a megoldás ott volt végig az orrom előtt, csak egy fiókot kellett volna kihúzni egy fali szekrényből, oda volt bevésve. Mostantól kezdve azonban már az ő nevükön kell élnem, mert ezt kívánja a hagyomány. Csakhogy ez egy nem egyszerű névváltás lenne, hanem egy teljesen más személyazonosság, és ettől a külvilág még kevésbé tudna velem mit kezdeni, mint eddig és teljesen elvesznék.
3.
Meglátogatom könyvelőmet, aki felírja, hogy mikor érkeztem hozzá és mennyi időt töltöttem nála, de ez az időtartam jóval hosszabb, mint a valóságban. A fennmaradó időben végig járok egy hosszú emeletet, és mindenkit megölök, akit ott találok – okom nincs rá, csak időm - majd nyugodtan hazamegyek, hiszen sziklaszilárd alibim van. Telnek a napok, figyelem a médiát, és sehol nem szerepel ez a furcsa és megmagyarázhatatlan sorozatgyilkosság. Már talán két hét is eltelik, amikor még mindig semmi. Ekkor kezdek el félni, mert úgy érzem: a rendőrség már mindent tud, hiszen még arra sem ügyeltem, hogy ne hagyjak nyomokat, ezért csak arra várnak, hogy leleplezzen magamat. Eltelik egy hónap, ismét elmegyek a könyvelőhöz, aki ugyanúgy jóval hosszabb időt ír be munkanaplójába az ottlétemről, mint amennyit valóban. Mielőtt távozom tőle, utánam szól: „Legalább kesztyűt húzhatnál.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
