Egy az alapvető lemezek közül 1969-ből, amely a rock-zene igazi fordulópontja volt. Egy utazás a végtelenbe, amelyet lehet egyirányúnak, csillagközinek, vagy belső útnak tekinteni. A lény az út. Ez volt a Pink Floyd dupla albuma, az Ummagumma, amely minden tekintetben új dimenziót jelentett az egész műfajnak, de magának az együttesnek is.
A Cambridge-ből indult zenekar addigra már két stúdióalbumot és két filmzenét írt: az egyiket Barbet Schroedernek – ez volt a More – a másikat Michelangelo Antonioninak a Zabriskie Pointhoz, de csak néhány darab került be a filmbe, igaz, azok felejthetetlenek voltak. Addigra azonban már eltávolodott a zenekartól az alapító frontember, énekes, gitáros Syd Barrett: a labilis, paranoiás, LSD-függése miatt megbízhatatlanná vált zseni, a rock Rimbaud-ja, ahogy emlegették, legfeljebb szellemében maradt ott, és a bemutatkozó remekmű, a The Piper At The Gates of Dawn után a második lemez, az A Saucerful of Secrets már nagyrészt nélküle készült el, és barátja, David Gilmour vette át helyét. Richard Wright orgonista, Nick Mason dobos és főleg Roger Waters basszusgitáros-énekes azonban igyekeztek jól gazdálkodik Barrett szellemi hagyatékával.
Éppen Waters volt az, aki egyre tudatosabban magához ragadta a vezetést, és az ötlete volt egy olyan dupla album, amely egyfelől tiszteleg a rövid múlt előtt, és közben ugrik egyet a jövő felé. Az első lemez négy „klasszikus” darabot szólaltat meg élőben, míg a második korongon a négy tag egymástól független kísérletei kapnak teret, amelyek azért nagyon is jellemzőek a Floyd kollektív lelkületére.
Az élő koncert darabjait 1969 tavaszán vették fel a birminghami Mothers Clubban, illetve a manchesteri College of Commerce-ben. Az eredeti tervek szerint szerepelt volna e korongon az első évek egyik kedvenc szürnaturális darabja, az Interstellar Overdrive, és az akkor még kiadatlan The Embryo, de ezeket helyhiány miatt lehagyták. A program azonban így is lenyűgöző: Barrett Astronomy Dominéjával kezdenek, amely tovább fejlesztette az eredeti változat pszicho-űrbéli dinamikáját a különleges hangeffektusokkal, valamint Gilmour és Wright énekduettjével. A középrész valósággal a fekete semmibe viszi a hallgatót. A Careful With That Axe, Eugene lebegésénél a monoton basszus felett szinte várja az ember, hogy kitörjön Waters embertelen üvöltése, és felszabadítsa a bennünk lévő félelmeket és majd visszatérjen ehhez a szinte szenvtelen nyugalomhoz. A darab egyébként Come on 51, Your Time is Up címen a Zabriskie Point ikonikussá vált robbanás-jelenetét festette alá, ott azonban az üvöltést a szanaszét szóródó romok és tárgyak jelentették.
A B-oldalon a Set The Controls For The Heart of The Sun keleties dallamvilága köszön be – nem véletlen, mert a szövegéhez Waters egy Tang-korszakbeli kínai verseskötetből nyert ihletet – bár e hangulat nyomán egy szomjhalál küszöbén levő sivatagi vándort is el tudunk képzelni. A lemezt A Saucerful of Secrets, a rock és a 20. század második fele kortárs zenéjének egyik első találkozása zárja, amely egyszerre pszichedelikus és szimfonikus, az utolsó tétele, a Celestial Voices már-már himnikus magasságokba emelkedik, a létbizonytalanságot megzenésítő Something Else, a dobalapú kakofónia, a Syncopated Pandemonium és a vihar előtti csend, a Storm Signal után.
A stúdiólemezen Richard Wright kezd a Sysiphus négytételes darabjával, amelynek első tétele az örök kőgörgetést szimbolizálja, a második egy egyre disszonánsabb zongoraszonáta, a harmadikban a maradék harmóniát is széttépi, míg a végén egy a rejtélyes várakozó hangulatba egy brutális akkord hozza vissza az eredeti témát.
Roger Waters a Grantchester Meadows-zal egy halk, szinte bukolikus darabot kínál akusztikus gitáron, szelíd, szinte suttogó énekkel. de azért van mégis valami hallucinogén hatása a finoman elrejtett effektekkel. Ez utóbbiak alkotják a légyfogás hangjaiból kialakított Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict című kollázst, amelyben Waters, erőltetett skó akcentussal egy családi erőszak történetét mondja el. A Pict szó egyébként egy ősi skóciai kelta népre is utal.
David Gilmour The Narrow Way-je három tételből áll: az elsőt akusztikus gitár akkordbontások alkotják különböző effektekkel, majd jön egy hipnotikus torzított gitár-riff, végül pedig egy olyan típusú ballada, amely később nagy jellemző lett a Pink Floyd-ra a Fat Old Suntól a Wish You Were Here-ig.
Nick Mason ütős fantáziájával, a The Grand Vizier’s Garden Party Edgar Varése-t idézte fel, amelyet felesége, Lindy foglalt keretbe fuvolájával. Nincsen bravúros dobszóló, de olyan légkört teremt, amely egyensúlyoz a valóság és az irreális között a bőrök és a fémek finom érintésével.
És mit jelent a cím? Az egyik magyarázat szerint diákszleng-kifejezés a nemi aktusra. Nicholas Shaffner, a Pink Floyd nagy ismerője azonban azoknak a rejtélyes lényeknek a hangját utánozza, akik a legenda szerint egy Cambridge környéki mocsárban éltek.
Nem akármilyen élményt ad a lemez borítója sem: négy, egymást mélységben követő és egyre távolodó fotó látható rajta, amelyeken mind a négy zenész ugyanabban a pózban jelenik meg – csak éppen folyamatosan helyet cserélnek egymással. A vizuális remekmű a Hipgnosis stúdió, Storm Thorgerson és Aubrey Powell munkája, akik nélkül elképzelhetetlen a rock-borítók művészete. A fotomontázs jelentheti a végtelenbe való távolodást, de azt is, hogy a hallgató hagyja magát elveszni a zene mélyébe, és ne maradjon a felszínen.
Érdemes tehát elővenni ezt az 50 évvel ezelőtti dupla albumot, lehetőleg bakelit-változatban, rááldozni másfél órát, hogy kiélvezzük a legkisebb hangot is. Talán önmagunkról, a világra szánt figyelmünkről, a nem azonnal feltűnő dolgok fontosságáról is megtudunk valamit belőle.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.