Csak az enyém
az ország mely lelkemben él
nem kell hozzá útlevél
hazamegyek
látja bánatom
s magányom
és illatos kővel takar be
kertek virágoznak bennem
virágaimat elképzeltem
enyémek az utcák
de házak nincsenek
már gyermekként leromboltam őket
lakói az égben csavarognak
szállást keresve
lelkemben laknak
Ezért mosolygok
amikor a nap alig ragyog
vagy sírok
mint egy éjszakai
szórványos eső
Volt idő mikor két fejem volt
volt idő mikor ezt a két arcot
szerelmes harmat borította
és feloldódtak mint egy rózsa illata
Most pedig úgy érzem
még ha hátrálok is
hogy haladok
egy magas kapu felé
mely mögött falak állnak
ahol elhalt mennydörgések
és törött villámok alszanak
csak az enyém
az ország mely lelkemben él
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
