Hamar megdőlt annak idején Theodor Adorno elmélete, mely szerint Auschwitz után nem lehet többé verset írni. A költészet az emberiség egyik legszörnyűbb tragédiáját is túlélte. Ahogyan túlélte Hirosimát, a gulagokat, a vörös khmereket, a latin-amerikai diktatúrákat, Ruandát, a délszláv háborúkat, sőt, 9/11-et is.
Mégis van abban valami meghökkentő, hogy egy költő egész kötetet szentel a hajléktalanoknak. Láttunk már olyan számkivetetteket, akik – akár egészen magas színvonalon – versbe öntik saját sorsukat, vagy reménységeiket, és olyanokat is, akik nyomorúságos vackukon verseket olvasnak, ezzel próbálván megőrizni valamit emberi minőségükből. Röhrig Géza azonban, aki már korábban is számtalanszor tett tanúságot rendkívüli szociális érzékenységéről, a páriákkal szembeni empátiájáról, nemcsak ötven döbbenetes portrét kínál az angyalvakond (igen, így, kisbetűvel – és így szerepelnek a nevek is ) című könyvében – amelyet Karácsony előtt és az év elején a Fedél nélkül című lap terjesztői árusítottak – hanem ezeknek a sorstalan embereknek a történetét a legszebb költői nyelven fogalmazta meg: hol a 20. század szabadon áradó poézisének stílusában író, hol szigorú rímekbe önti a leghétköznapibb gondolatokat, a nyelvi fekete humortól sem visszariadva, máskor pedig a klasszikus balladák hangulata köszön vissza a versekből. „rajta a rontás a bánat/vállig ér magának” (béci) „Akár barmok alatt a vágóhídon/a lejtős betonba vésett vérmeder/összefolynak a ráncok homlokán” (imi), „jó helyt ütsz tanyát/itt a nagy alkalom/JÉZUS TÉGED KERES/virít egy tűzfalon” (zoli) „téged senki föl sem emel/hacsak nem az övé a hely/hová összecsuklottál itt” (szücsi), „itt fekszem/s akár tengeralattjáróba a víz/tör be rajtam az idő” (dávid). A helyszínek: aluljárók, kocsmák, lepusztult menedékhelyek, romos házak, és a mérlegházról, „mibe sínek vezetnek” óhatatlanul is a holokauszt jut eszünkbe.
Ahogyan olvassuk Röhrig Géza kötetét, egyre gyakrabban fok el bennünket az az érzés, hogy ezekkel az emberekkel biztosan találkoztunk valahol, lehet, hogy még nem hajléktalanokként, de a történetüket már hallottuk, de akkor is elmentünk mellettük, vagy dobtunk nekik havonta egyszer valamit, hogy megnyugtassuk a lelkünket. Az angyalvakond éppen erről szól: nem mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzájuk, még akkor sem, ha nem vagyunk személy szerint felelősek e tragédiákért. És nemcsak azért, mert egy rossz pillanatban bármelyikünkkel megtörténhet ugyanez…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
