GNL911

Megkapom a meghívót a következő érettségi találkozóra, egy évvel korábban, mint ahogyan azt vártam, hiszen az idén nincsen kerek évforduló. A szervezők azonban azt mondják, meg kell ragadni a pillanatot, mert jelenleg még mindenki életben van osztálytársaink közül, viszont sajnos tanáraink egyre fogynak, és amúgy is, ki tudja, mi lesz jövőre az országban…

Igazából nincsen sok kedvem az egészhez, túl sok kortársamat láttam csúnyán megöregedni, és bár én nem riadok el, ha belenézek a tükörbe, nem tudom, más milyennek lát, és milyennek látom azokat, akikről bennem az él 44 évvel ezelőtt arca. Végül a meghívó alján olvasható sorok döntik el, hogy mégis megyek. Kitalálták ugyanis, hogy mindenki készüljön valami „számmal”, ami a szívének kedves: dallal, verssel, saját írással, játékkal. Nálam csakis zene jöhet számításba – elindulok, és majd kigondolom.

Már a Városban vagyok, amikor eszembe jut, hogy olyan hirtelen indultam el otthonról, hogy nem is ellenőriztem, nálam van-e a pénztárcám és a telefonom. Rémültem keresni kezdem őket és nem találom, végül kiderül, hogy mindkettő belecsúszott a bélésbe egy szakadt belső zseben keresztül.

Szól is a telefonom, felveszem, de nem szól bele senki, csupán egy zajos utcarészletet látok mintegy „élő közvetítésként” hétvégi forgataggal. Az utca ismeretlen, az emberek többsége is, csupán egy, harmincas éveiben járó, mézszőke hajú, különlegesen kék szemű, élénk piros blúzt és fehér szoknyát viselő nő válik ki közülük. Amikor elneveti magát, akkor ismerek rá Kék Asszonyra, akivel éppen harmincas éveiben nem találkoztam, és a piros sosem volt igazán az ő színe. „A hangszórók bömbölésében is megismerném a suttogását, vagy a nevetését” – jut eszembe a Képzelt riport legtorokszorítóbb része, a darabé, amely évtizedeken átívelően a miénk volt. Kikapcsolom a telefont, és Kék Asszony, élénk piros blúzban és fehér szoknyában ott áll mellettem, és elindulunk régi házuk felé, ami már régen nem az övé.

Hazaérünk, két kislány fogad bennünket nagy örömmel, engem is, pedig még sosem láttak, és egy magas, jóképű, félvér férfi, akiről a következő órákban sem tudom megállapítani, hogy alkalmazott, barát, vagy élettárs, de biztosan nem ő a kislányok apja. Ő főz valami különleges, az arab és az indiai konyha ízeinek vegyületét, igazi ínyencség, és közben tört magyarsággal európaiságunk fontosságának megtartásáról szól. A férfi pezsgős poharakat készít elő, de csak tiszta ásványvizet tölt bele, és azzal koccintunk, hogy így jelképezzük érzéseink tisztaságát.

Kék Asszony beszél, én válaszolok, de igazán nem jutnak el a szavai hozzám, és nem vagyok biztos benne, hogy az én szavaim eljutnak-e az ő tudatáig. Búcsúzóul megöleljük egymást, a férfival és a kislányokkal is, akik közül az egyik „apának” szólít. „Ez csak azt jelenti, hogy rokonszenves vagy neki” – mondja Kék Asszony és készségesen elhiszem neki.

Elindulok az iskola felé, felnézek az első emeleti osztályterem ablakára és látom, hogy már többen megérkeztek. Közben magamban már gyakorlom a dalt, amit előadok a találkozón. „Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt…”.