„Szúrd ki, mert addig pattog”. „Elkártyázták a téeszt.  De ki nyerte meg?” „Mindjárt jövök, csak előbb elütöm a delet”. „Azt kérdezi a Penelopé: „Hol kujtorogtál 20 évig?” Kerestük Petőfit.” „Hogy hívnak, Jancsi fiam?”"Ha elszabtuk, hát elszabtuk, utólag már szabhatjuk..."

És még sorolhatnánk a végtelenségig azokat a szállóigéket, amelyeket Hofi Géza hagyott ránk.

Emlékszem, a 70-es években voltak olyan családi összejövetelek, hogy az ünnepi ebéd után Hofi-lemezeket hallgattunk, és volt, hogy alig értünk ki a mellékhelyiségig. Emlékszem arra is, hogy amikor katona voltam, saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mekkora hatalom a „krumplivirágos”, főleg az, amelyiknek ki kell húznia magát, hogy kilátszódjon a stoki mögül…Emlékszem arra is, amikor először láttam élőben, akkor még nem zseniális monológjairól, hanem paródiáiról volt híres – hihetetlen eleganciával utánozta Sinatrát, Armstrong-imitációját pedig még maga Satchmo is megtapsolta volna. És aztán arra is, hogy később valahányszor hallottam az Egy kiöregedett vadászkutyát, elszorult a szívem. Manapság pedig az jut eszembe róla, hogy „ugatni még szabad”, és hogy „az igazságból elveszett az i”.

Mert Hofi ebben a dalban, amelyben benne volt minden keserűsége és csalódása, amit a „szép új világ” iránt érzett, ugyanolyan éleslátó volt, mint egész pályafutása során. Mondták rá annak idején, hogy ő volt az „udvari bolond”, akinek mindent szabad, hogy ő volt a „szelep”. Sosem tagadta, hogy hitt a szocializmusban, hogy annak hibáit, tévútjait nem a rendszernek, hanem sokkal inkább az emberi gyarlóságnak, ostobaságnak, hatalomvágynak, kicsinyességnek, szolgalelkűségnek tudta be. És ha belegondolunk, igaza volt, hiszen születhet akármilyen új rendszer, az emberi jellem nem változik. És lehet, hogy Hofi éppen ebben a felismerésbe halt bele, hogy a „szabad világban” is a gerinctelenek, a köpönyegforgatók, a seggnyalók, a kis- és nagyobb királyok boldogulnak.

Ha Hofi élne – hihetetlen, hogy már 17 éve elment! – lenne mondanivalója. Azt nem tudom, hogy melyik csatorna vállalná fel - valahogy még a nosztalgia-programra épülő M3-ban sem igen lehet vele találkozni, legfeljebb töredékeket villantalak fel belőle – de biztosan most is kimondaná, amit sok ember tán megfogalmazni sem tud, nemhogy kimondani, pedig pontosan tudja, hogy miről van szó.

A Hofi megmondja című könyv hosszabb-rövidebb idézetek gyűjteménye. Manapság divat még a klasszikusokat is átírni, aktualizálni, Hofinak minden mondata ül ma is. És, ahogy ő mondta egyszer, „ebben az a röhej, hogy nem vicc”. Az egyes idézetek mögött nincsenek évszámok, de teljesen mindegy is. Képzeljük hozzájuk hangját, jelentőségteljes tekintetét, mimikáját.

„Bent vagyunk a kórházban, éppen elfoglaltság van, várunk a beöntésre…mer’ az egészségügy az egy húzó ágazat…húzod a barna csíkot magad után, tudod?”

„Nem figyelték meg? Mi mindig harcolunk! Fel kéne ébredni, vége a háborúnak!”

„A királyjelölt állítólag beosont esténként a Parlamentbe…fölpróbálta, az biztos! A szívverésem megállt, amikor bemondta az egyik híradó, hogy elképzelhető, hogy be fog fagyni a Duna.”

„Ezek a finom urak, te, abban a telelökött, mocskos kommunista világban, hogy megfértek egy pártban!”

„A tömeg azt kiabálta, hogy „Szabadságot!” Aszongya anyósom: „Szabadságot? Hát tavaly nem vették ki?”

„Ha megfigyelted, itt mindig átkos rendszer jön. Egyszer jönne már egy kis sima.”

„Ezek a nagy magyarok, ha megfigyelitek: „mert mi a népért, a nemzetért csináljuk.” A választáson csak ketten nem szavaztak: a nép és a nemzet.”

„Isten, haza, család…Az isten sem megy addig haza, míg otthon van a család!”

 (Hofi megmondja…Corvina, 2018)