GNL911

Sokszor elmeséltem már, hogy 1997-ben, amikor az olasz U21-es válogatott Budapesten járt, edzőjük, a legendás Cesare Maldini, Paolo apja, az 1963-as BEK-győztes AC Milan kapitánya figyelembe ajánlott egy bohókás, nyakigláb fiatalembert. Már két éve tudtam róla, hiszen azzal keltett hatalmas feltűnést, hogy 17 éves újoncként első Serie A-meccsén kivédte az akkor világverő Milan szemét. Jót dumáltunk, a végén két kacskaringóval tette oda kézjegyét a noteszomba.

Alig egy évvel később éppen róla készültem egy portrét írni, amely arról szólt, hogy hiába még csak húsz éves, már elvárják tőle, hogy benőjön a feje lágya. Ez a portré sosem jelent meg, mert addigra hatalmi szóval megszüntették a lapunkat.

Azóta e fiatalember kapu előtti parádéi fogalommá váltak, akárcsak mosolya, tombolásai, villámló kék tekintete, amelynek nem mindig állnék szívesen a kereszttűzében, különösen akkor nem, amikor leordítja csapattársai fejét. De azt a finom grimasszal kísért kézmozdulatot is milliók ismerik, amelynek az a jelentése: „Nyugi, fiúk, ne féljetek, amíg engem láttok.”

Azóta ez a fiatalember világbajnok, sokszoros olasz bajnok, számos kupagyőzelem részese, csak az Aranylabdát nem kapta meg soha, bár megérdemelte volna. No és nincs (még) BL-győzelme – de még lehet, bár néhány hét múlva 41 éves lesz.

Gigi Buffonról beszélek, akinek most volt szerencsém elolvasni a Numero 1 című önéletrajzát. Bár több mint 21 éve nem volt szerencsém beszélni vele, sokszor hallottam őt beszélni egy-egy meccs után, vagy láttam később videóról beszélni – nagy győzelmek után széles, de gyermekien őszinte mosolyával, de nem fojtotta vissza könnyeit sem, amikor a 2018-as vb-re – sorozatos dilettáns szövetségi kapitányi döntések miatt – az olasz válogatott nem jutott ki. Bár a könyvet magyarul olvastam, szinte végig hallottam az ő jellegzetes toszkán akcentusát, az évek múlásával kissé rekedtessé vált hangját, ahogy önmagáról mesél.

Ez a könyv olyan, mint maga Buffon. Laza, de mély érzésű, ami a szívén, a száján, nem tekinti magát sem szuperhősnek, még kevésbé szentnek, őszintén beszél ballépéseiről, sőt, „hülyeségeiről” is, amelyeknek rendre ő maga itta meg a levét. Nagy szeretettel ír családjáról – érdekes módon nem tesz említést nagyapja unokatestvéréről, Lorenzo Buffonról, aki az 1950-es, 60-as évek egyik legnagyobb kapusa volt – de legalább ilyen meghatott, amikor a szurkolók mindenhová elkísérő ragaszkodásáról ír.

Élete, pályafutása nagy sztorijainak inkább a hátterét mondja el – például a 2006-os világbajnoki címből leginkább azt emeli ki, hogy a szállodai szobaszomszédja, Gattuso, egész éjjel üvöltözött…Jellemző rá, hogy kijelenti: nem akar gyerekek millióinak példaképe lenni, elég, ha saját gyerekeinek példát tud mutatni. Pedig  sportszerűségével, a játék iránti alázatával, a csapattársak és az ellenfél iránti tiszteletével különösen fontos az ő személye egy olyan világban, ahol a sportban is eluralkodott a pénz hatalma és a mindenáron való győzelem őrülete. Számomra talán egy gesztusa az, amiben benne van az ő egész személyisége: amikor a 2015. novemberében a Juventus 1-0-re verte a Milant, és a Diavolo kapujában az alig 16 és fél éves Gianluigi Donnarumma állt, Buffon a meccs végén odament az ifjú tehetséghez és mezcserét ajánlott neki… De az is rávall, hogy a minap azon háborodott fel, hogy jelenlegi csapattársa, Neymar még nem kapott Aranylabdát…

A „Numero Uno” akkor tűnt fel a futball élvonalában, amikor éppen a Parma lelkes híve voltam személyes élmények miatt. Korábban sosem drukkoltam a Juventusnak, de másfél évtizeden át rokonszenvvel követtem a Zebrákat – elsősorban miatta. A mostani szezonban pedig azt szeretném, ha a Bajnokok Ligáját a Paris St.Germain nyerné meg.

(Gigi Buffon: Numero 1 – Jaffa Kiadó)