GNL911

1.

A kerek arcú, színes rongyokba bugyolált asszony rendszerint az óbudai  Postára szokott behúzódni melegedni, és ott a várakozó ügyfelektől, vagy ki-bejövöktől szokott pénzt kérni egy kávéra. Sohasem másra. Legfeljebb a körítés változik. A minap a „ments meg!” felkiáltással szólított meg. A postai alkalmazottak sosem zavarják ki, már csak azért sem, mert néha vesz egy olcsó kaparós sorsjegyet.

Az egyik nap két utcával odébb, egy lottózóban futottam össze vele. Megismert, örömmel üdvözölt, pedig hosszabban még sosem beszélgettünk. „Te is nyerni fogsz” – mondta nekem. Éppen egy 1000 forintos sorsjegyet kapirgált, majd szinte érzelem mentesen adta vissza a pénztárosnak, majd csendben kisétált. „Az előbb azt mondta, hogy nyert ötezer forintot” – szólalt meg az  egyik vendég. „Nem is ötöt, hanem tízezret – felelte a pénztáros – aztán vett tizezerért újabb sorsjegyeket és egyikkel sem nyert”. „Legalább ingyen játszott egy jót…” – nevet fel az előbbi vevő.

2.

Kis kirakodóvásár a Margit-híd budai hídfőjének lábánál az egyik kőpárkányon. Egy közepes méretű, sötétzöld kerámia fedeles korsó, mellette egy fémből készült laposüveg, sótartó, egy zsebben is elférő zsoltároskönyv, egy régi bérházba való postaláda, egy szívalakú medál a Szűzanyával, és egy hosszú, jó állapotban lévő nyeles ruhakefe, tartójával együtt. Ezek mellett ül két férfi, egy idősebb és egy fiatalabb, az utóbbi mostanában divatos fehér kapucnival a fején. Szótlanul bámulnak a semmibe, senki sem tudja, hogy e tárgyakat eladni kívánják, vagy pedig csak őrzik őket, emberi mivoltukra emlékeztetően. És megkérdezni sem merik őket, nagyon durva és ellenséges a tekintetük.

Óbuda. A Szent Flórián szobor alatti padok egyikéről kell fel egy fiatalember, kezében egy szép nagy barna platánlevéllel közelít hozzám: „Bocs, tudnál segíteni? Ezt a levelet kellene feladnom elsőbbségivel.” Tetszik az ötlet, már nyúlok is a pénztárcámhoz. „Hogy kerültél ide?” „Hosszú történet – feleli – és még a máltaiak sem tudnak rajtunk segíteni. Legfeljebb esténként idehoznak néhány takarót.” De azért kérem, mesélje el, mi lett vele. Tizenöt éves kora óta dolgozik, korábban Győrben, Szolnokon, és már jó ideje Pesten élt. Toronydaru-kezelő volt a szakmája. Egészen addig, amíg egy építkezésnél, amikor éppen pihenőben volt, valaki ki nem dobott egy jókora paneldarabot a második emeletről és az rázuhant. „Eltört a gerincem, súlyos agyrázkódást kaptam, más bajom nincsen” – mondta. Miután elvesztette a munkáját, albérletét is felmondták. Most 35 éves. „De – teszi hozzá büszkén, lopva a padon ülő társaira nézve – még nem kezdtem el piálni. Csak vizet iszom”. Belenézek a szemébe: tiszta a tekintete. Búcsúzóul bal öklét üti hozzá az enyémhez. „Ne haragudj, de ez még mindig nem jó” – mutatja  jobb kezét, amelyen több ujja is görcsösen meredezik.

A következő hetekben gyakran látom. Ő is ott ül az egyik padon, bent az aluljáró fedett, de leghuzatosabb részén, a hideg erősödésével egyre jobban bebugyolálva, kutyás társával együtt. Összenézünk, de nem szólít meg.

4.

Már jó ideje látjuk őt a plébánia-templom körül, de sosem koldul. Őszidőben faleveleket söpör, máskor üvegeket, italos dobozokat szed össze. Messziről megismerjük sánta járásáról, félhosszú, csapzott hajáról. Sokáig azt sem tudtuk róla, hogy férfi-e vagy nő, arcát felismerhetetlenné tette az ital. Végül nagy nehezen rájövünk, hogy nő, lehet, hogy nem is nagyon öreg, és el sem merjük képzelni, hogy milyen lehetett, mielőtt a mélybe süllyedt.

A lángossütő egyre elviselhetetlenebb olajbűze közelében táborozik egy négy fős vidám társaság. Megvannak a maguk fix székei, ahol rendszeresen összejönnek, iszogatnak, néhány kártyázással ütik agyon az időt. Éjszakára pedig megágyaznak a római romoknál. Senkit nem háborgatnak, és őket sem háborgatja senki.