A divat, a hajviseletek, a társasélet, az ezekkel összefüggő művészet és nem utolsó sorban erkölcsi felfogás mindig külön világot jelentettek, akár boldog, akár boldogtalanabb volt az a kor, amelyben megszülettek. Hol csodálták, hol irigyelték, hol gúnyolták, vagy éppen szelíd mosollyal figyelték hóbortjait. Távlatokban pedig mindegyik egyfajta nosztalgiát ébreszt az emberben – vagy a saját fiatalságunkat, vagy a szülők, nagyszülők meséit, régi filmeket, kissé nyávogó-recsegő hanglemezeket idézhetünk fel.
Számunkra erről szólt A csábítás fegyvere című kiállítás a Kieselbach Galériában, amely az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeitől („boldog békeidők”) az I. világháború után rövidhajú, fűzőktől megszabadult „garçonne-okon” át egészen az 1980-as évekig festmények, vetítések, interaktív archív fotók segítségével keresztmetszetet adott szépségideálokról, ruha- és kalapviseletekről, és ezek művészi megközelítésének fejlődésétől a századforduló Budapestre is begyűrűző szecessziójától és posztimpresszionizmusától a magyar pop-artig. A szervezők még egy olyan ritka történelmi szellemjárásra is vállalkoztak, hogy az egyik teremben egy-egy nagy méterű portré összehozták a zivataros újkori magyar történelem három kulcsfiguráját: Ferenc József császárt, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzót és Rákosi Mátyást, Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványát – ez utóbbit ráadásul nem egy harmadrangú tehetség, hanem Pór Bertalan, a 20-as évek radikális festőcsoportjának, a „Nyolcaknak” egyike festette meg 1952-ben, országos ünneppé avanzsált 60. születésnapjára.
A kiállítás nagy értéke, hogy ritkán látható nagyszerű alkotók képeivel szembesülhettünk. Láthattuk például gróf Battyányi Gyula különleges hatású, árnyék-szerűen égbe nyúló alakjait (van, aki azzal magyarázza, hogy a festő maga is két méter körüli ember volt), Faragó Géza Álarcosbáljának karitatúra-szerű arcai Toulouse-Lautrec világára emlékeztettek, feltűnt Vaszary János néhány hangulatos festménye, Perlmutter Izsák néhány zsánerképén lehetetlen nem felfedezni Renoir hatását, miként Góth Imre Art-Deco szépsége is közel áll Gustav Klimt világához, bár nála sokkal egyszerűbben, letisztultabban jelentkezik a szecesszió hatása.
Hozzánk korban és ízlésvilágban mindenképpen Czene Béla állt, aki a 70-es, 80-as évek hangulatát hozta vissza, amelyben mi is felnőttünk. Az ő képei jól illusztrálták a termében elhelyezett nagyméterű korabeli divatfotók, és az a fekete-fehér, vidám hangulatú dokumentumfilm, amely azt a tévhitet igyekezett cáfolni, hogy a Kádár-korszak a „szürkeségről” szólt.
A Kieselbach Galéria kiállításának rendezőit dicséri, hogy nemcsak tematikában volt nagyon jól követhető a tárlat, hanem a képek térkihasználása, megfelelően levegős elhelyezése és megvilágítása is kitűnően szolgálta a látványt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
