GNL911

1.

Állok a sorban a szupermarket pénztáránál, a mindig mosolygós, kedves arcú hölgynél. Mögöttem két nő, mindegyik kosarában legalább fél tucatnyi színes lap. „Hallottad, mi történt a minap? – mondja az egyik – a ….sorozat főszereplője bement egy nagyáruházba, ahol az ünnepek előtt már nagyon ideges volt a hangulat, és hogy feloldja a feszültséget, odalépett a pénztárosnőhöz és szenvedélyesen szájon csókolta. Persze rögtön lefényképezte valaki, és másnap már a ….címlapján volt.” „Hiába, ő egy igazi férfi, olyan, mint a filmben, bármit bármikor meg mer tenni” – sóhajt fel a másik. Bosszant a két liba, már csak azért is, mert fogalmam sincs, ki az a nagy sztár, még kevésbé, hogy mi az a nagyszerű sorozat. Félig feléjük fordulok. „Mi ebben a nagy kunszt? Én ezt bármikor megcsinálom”. Odalépek a mindig mosolygós, kedves arcúhoz, és szenvedélyesen szájon csókolom, ő pedig csak ennyit mond: „Tudtam, hogy ez egyszer meg fog történni”. Mögöttem kitör a taps, néhány telefon is villan, senki nem veszi észre, hogy összekacsintunk. Közben fizetek, bepakolok és távozom. Fél füllel még hallom, hogy tanakodnak: kire hasonlít ez a rokonszenves, őszülő halántékú úr, miben is látjuk őt….

2.

Tudósítani küldenek egy úszó világversenyre, de lelkemre kötik, hogy csak akkor írjak a megnyitóról, ha valami rendkívüli esemény történik. Mint minden hasonló eseményt, ezt is maga a miniszterelnök fogja megnyitni, de természetesen utoljára akar a szónoki emelvényre lépni. Egyelőre a díszpáholyban készülődik, kezében egy regényvastagságú papírköteggel. Jönnek egymás után a szónokok, és nem a verseny, vagy a sportág nagyszerűségéről beszélnek, hanem mindenki a miniszterelnököt szidja, minden egyes ember egyre durvább kifejezéseket használ. A tömeg először csak morgolódik, aztán már hangosabb a zúgás, végül hatalmas tapsviharban törnek ki. Ekkor indul el az emelvény felé a miniszterelnök a szokásos magabiztos léptekkel, majd egy hirtelen mozdulattal irányt vált és eloldalog a kijárat felé. Robbanás-szerű éljenzés tör ki, miközben az első versenyszámhoz is megérkeznek az úszók. Gyorsan előkapom a telefonomat, két sorban el akarom küldeni a rendkívüli hírt szerkesztőségembe, de a szolgáltató nem található…

3.

Interjút kell készítenem egy általam soha nem hallott amerikai költőről, akiről csak annyi információm van, hogy öreg, nagy fehér szakálla van, mellesleg baptista prédikátor és emberi jogi harcos, továbbá évekkel ezelőtt együttműködési megállapodást kötött lengyel költőkkel a Kongresszus és a Szejm jóváhagyásával. Interneten sincsen róla semmi, egy régi lexikonban találok róla két sort, de azokkal sem vagyok beljebb. Ráadásul még kapok telefont, hogy egy nappal a tervezettnél korábban kell megcsinálnom az interjút, de csak akkor engedélyezik, ha előtte számvizsgáló nézi át vállalkozásom könyvelését. Kétségbeeséssel vegyes dühvel rontok be a szervezőkhöz, akik megnyugtatnak, hogy cégem összes adatához hozzáférésük van, a könyvelőmet sem kell hozzá zaklatni, és mindent rendben találtak, tehát az interjúnak semmi akadálya. A beszélgetéshez is tudnak némi segítséget adni, de ahhoz le kellene rónom a hálámat a fő szervező hölgynél, aki kéjesen elterül előttem egy fotelban és nincs rajta fehérnemű. Ilyen csapdába azonban nem vagyok hajlandó belemenni, inkább vállalom, hogy valahogy feltalálom magam. Egy parkon keresztül vezet az utam, leülök egy padra, hogy összeszedjem a gondolatomat. Ekkor leül mellém egy fiatal, komoly szemüveges nő, és kezembe nyomja a költő életmű-kötetét…