GNL911

1.

Világkörüli útra indulunk Életemmel repülőgépen. Egy idő után elveszítjük idő- és tájékozódási érzékünket, csak azt látjuk, hogy alattunk mindig tenger van, felettünk pedig örökké ragyog a nap. Közben nem győzünk csitítani két kissé elkényeztetett úrilányt, akik unják az egészet, és már nincsen egyetlen hely a világon, ami felizgatná őket. Egyszerre csak arra leszünk figyelmesek, hogy az utasok elkezdenek 10-től visszafelé számolni, és amikor a 0-hoz érnek, egyszerre kiáltanak fel: „Boldog újévet!”. Mi is megcsókoljuk egymást Életemmel. Az egyik ülésen ott ül  a két pilóta, kezükben pezsgős poharakkal, amit felénk nyújtanak: „Csodás év lesz 1999” – mondják megdöbbenésünkre. „És ki vezeti a gépet?” – kérdezem az egyiktől, egy joviális, fehér szakállas úrtól. „Itt már nincsen szükség pilótára” – feleli még nagyobb mosollyal.

2.

Egy új szerkesztőség kínál nekem munkát, egészen pontosan azt ajánlják, hogy tisztességes pénzért megveszik eddig csak kedvtelésből írt blogjaimat, és a lap on-line kiadásának részévé teszik. Bevisznek a főszerkesztőhöz, aki nem más, mint K., a néhai kétméteres színész, aki a közelünkben lakott, gyakran ebédelt a szomszédos étteremben és állítólag halálra itta magát. Most sincsen jó bőrben, egy nagy jégkásás poharat szorít a szívére, de nekem nagyon örül, megismer, pedig tán egyszer, ha váltottunk két szót, és elém teszi a szerződést, amit gyönyörű titkárnője készített elő. Aztán K. hirtelen a szívéhez kap, és az asztalra bukik. Hívnám a mentőket, de nincs a szobában telefon. Kirohanok a folyosóra, egy régi nyomógombost találok, amelyen külön kiemelték az orvosi rendelő számát. Felhívom, mire az orvos közli, hogy a héten K.-nak ez a tizedik ilyen rosszulléte, nem jön. „Akkor ön gyilkos lesz” – felelem neki, és megígéri, hogy pillanatokon belül küldi a segítséget. Mire visszaérek, K. már ismét egyenes tartással ül az íróasztala mögött, de belép két fehér köpenyes ápoló, és engem kísérnek ki, a titkárnővel együtt…

3.

Rómában járunk Életemmel kedvenc Colosseumunknál. Megszólít minket egy ismeretlen férfi, hogy ne ezt az agyonreklámozott vacakot bámuljuk, ő tud ennél sokkal nagyobbakat és érdekesebbeket mutatni, amelyeket senki sem ismer. Bár kételkedünk benne, azért kíváncsiságból követjük. Elindulunk, és valóban, tengerparton, hegyeken, sőt, még városok közepébe ágyazva is látunk csodálatos arénákat. Az utolsó nem másutt áll, mint Budapesten, a Baross-téren. Ezen felbuzdulva elhatározom, hogy beiratkozom egy idegenvezetői iskolába, hogy ilyen utakra specializálódjak, mielőtt más is felfedezi. Az iskola egy vadonatúj szállodában működik, amelyet annak a háznak a helyén emeltek, amely előtt 17 éve életemmel először megláttuk egymást. Mivel euróban kell befizetni, a szállodába pénzváltójában veszek eurót. Már a vizsgákra készülök, amikor megjelenik nálam egy másik ismeretlen ember, letesz elém egy köteg hamis eurót, majd kéri a nálam levőt. Kiderül, hogy az is hamis. Hiába magyarázom, hogy a szálloda pénzváltójában adták, nem hisz nekem, letartóztat hamis pénz gyártása címén. Ahogy elvezetnek, látom, hogy a szálloda sem létezik, és természetesen a Baross-téri Colosseum sem.

4.

Halálra ítélnek, és egy kihalt város főutcáján végeznek ki, a tervek szerint egyetlen pisztolylövéssel. A végrehajtást egy messze földön híres igazságosztóra bízzák. Állunk egymással szemben a főutcán, tűz a nap, én fegyvertelen vagyok. Abban a pillanatban azonban, amikor a pisztolyhős előrántja coltját, én kimondom a western-legenda L.v.C. nevét, és ettől elhibázza. Döbbent csend fogadja az eseményt, én pedig végignézek magamon, megigazítom széles karimájú fekete kalapomat, és egy alig észrevehető mosollyal az arcomon lassú léptekkel távozom.