GNL911

1.

Egy olyan okostelefont akar valaki rám sózni, amely saját tetszése szerint alakítja nagyságát, színét, formáját, de még állagát is. Amint megpróbálok vele bármit is csinálni, azonnal átváltozik, és kezdhetek mindent elölről. Végül hengeralakú lesz, és kék buborékok törnek ki belőle. Eldobni sem tudom, mert hozzáragad a kezemhez.

Nyugdíjas leszek, és munkanélküliek felkarolását tüzöm ki életcélul. Nem fejvadászként működöm, hanem az utcán látszólag céltalanul ődöngő embereket szólítom meg, és igyekszem kitalálni, hogy mire alkalmasak. Egy kis termetű fiatalember egy ékszerüzletbe ajánlok be, mert olyan imádni valóan csibészes mosolya van, hogy minden nő elájult majd tőle, és boldogan vásárolnak. Aztán találkozom egy sudár hölggyel, akinek olyan illata van, mintha a bőre marihuánát lélegezne ki, és jártában-keltében haikukat szaval. Neki egy parfümüzletben a helye, amelynek fából faragott bútorai a kairói üzletekre emlékeztetnek. A tulajdonosnak is feltűnik a hölgy illata, és azonnal fel is veszi, hozzátéve, hogy antik görög vonalú melleivel is bevonzza a klasszikus parfümök kedvelőit. Akkor veszem észre, hogy a nő épp csak magára terítette az ingét, kebleit szabadon hagyta,  és ez nemcsak nekem, hanem az utcán sem tűnt fel senkinek.

3.

Kiválasztanak egy verses történelmi dráma egyik főszerepére, amit az utcán adunk elő járókelőknek. Remekül mennek a főpróbák, totálisan beleélem magam szerepembe, amit a szerző, első szeretőm – nem is tudtam róla, hogy ilyen ambíciói vannak – egyenesen nekem írt. Az előadás előtt egy interjút kell készítenem egy neves történésszel, akivel egy elegáns negyedben sétálva beszélgetünk. Mielőtt elválunk, én szép szombatot kívánok neki – elvégre szombat van - az idős hölgy pedig váratlanul identitásomról kezd faggatni, és rájövök, mint már oly sokszor, nem is tudom, hogy ki vagyok. Megérkezem az előadás színhelyére, éppen csak arra van időm, hogy beálljak a képbe. Néhány nyitó mondat után már én következem. Csak azt tudom, hogy nekem kell megszólalnom, de egyetlen szó sem jut eszembe a szövegből, még az sem, hogy egyáltalán miről szól a darab. A kép közben egyre mozog tovább, és nekem egy hang sem jön ki a torkomon. A szerző próbálja a számba adni a szavakat, de úgysem megy. Aztán dühösen kiránt egy zöldséges standról egy fiatalembert, aki kívülről fújja a szerepemet, pedig nem is próbáltunk soha nyilvánosan. A harmadik mondata után eszembe jut minden, és árad belőlem, mint a vízfolyás, de addigra a menet már rég tovább haladt és csak az üres utcának szavalok.

4.

Barátaim, miután elmesélem nekik kalandomat egy krimi-reality-sorozattal, biztatnak, hogy vegyek részt egy stand-up-tehetségkutatón. Utólag árulják el, hogy már be is neveztek, valami kimondhatatlan néven. Amikor a színpadra szólítanak, közlöm, hogy a nevem Sötét Fehér, vagy Fehér Sötét, ahogy tetszik, a benevezett nevem nem tetszik. Elfogadják, kapok egy mikrofont, én pedig elkezdek arról mesélni, hogy milyen nagyszerű érzés volt számomra megkapni életem első rajongói levelét, egy harminc éves férfinak írt egy tizenéves lány, akivel akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy akár egy életet is képes lennék leélni, de legalábbis egy hetet, annak minden pillanatával. Mondókám közben kimegyek az utcára, és pillanatok alatt újabb rajongókat gyűjtök, akik követnek engem és közben mesélik a velem kapcsolatos élményeiket. A hangzavarban már egyetlen szót sem lehet érteni…