GNL911

Valamikor a 90-es évek elején voltam egy szabadtéri alternatív fesztiválon valahol Debrecen közelében, ahol az Ápolók együttes egyik dalának eszmei mondanivalója ez volt: „Az egész világ le van kutyaszarva”. A Közép-Angliában letelepedett -északír fiúknak, a Therapy? tagjai is ehhez közelálló világnézetet vallhatnak, legalábbis ez derül ki több lemezükből, mindenekelőtt az 1998-as Semi-Detached című zenés elmebajukból.

Andy Cairns (gitár-ének) Michael McKeegan (basszusgitár) és Fyfe Ewing (dob) Ulsterből jutottak el Nagy-Britanniába. A nevükbe szereplő kérdőjel körül számos legenda terjeng, holott a valóság egészen prózai: első kislemezüket, a Meat Abstractot (1990) még saját független kiadójuknál, a Multifuckingnational Records-nál adták ki, alig 1000 példányban,és amikor a borítót tervezték, Andy rosszul ragasztott rá egy cellux-szalagot, és az így keletkezett hibát próbálta elrejteni a görbe írásjellel. Egy brit turné, illetve a tévedhetetlen fülű dj, John Peel kellett ahhoz, hogy egy londoni kiadó, a Wiija is felfigyeljen rájuk. Első két albumuk, a Babyteeth (1991) és a Pleasure Death (1992) már jelentős renommét hozott nekik brit underground körökben, a sajtó is felkarolta őket. Így , még 1992-ben szerződést kötöttek az A&M céggel, és a Nurse című albumuk megnyitotta az utat számukra a toplisták felé is. A média persze megpróbálta őket azonnal elkönyvelni a Nirvana brit megfelelőjének, ezt a skatulyát azonban csak az örökös kategorizálók fogadták el, a zenekar soha. Ha a súlyosabb gitárhangzást lehetett is párhuzamba állítani a grunge irányzat legjobbjaival, a Therapy? agresszivitása inkább humorral, öniróniával, mintsem depresszióval párosult és sokkal inkább a The Clash örökösének, és a korai The Who örökösének tekinthető, ha már…

1996-ban átmeneti válságot élt át a banda, miután a fantáziadús dobos Ewing kiszállt. Helyére azonban hamar megtalálták Graham Hopkinsot (ma már ő sincs benne a Therapy?-ban), és az állandó vendégművész, Martin McCarrick csellista (néha gitáros) közreműködésével állhattak neki a Semi-Detachednek.

A félcédulások kómatikus skálájára már a cím is utal: fordíthatjuk „félig szétválasztottnak”, „félig elkülönítettnek”, de egy szleng-kifejezés szerint „belőttet” is jelent. Nem új az a felfogás, mely szerint „vagy a világ hülye, vagy én őrültem meg”, de az vesse rájuk ezt a követ, aki, a modern kor embereként, még soha nem élte át ezt az érzést. A borítón pedig egy férfi és egy nő látható egy konyha közepén, szeparálva, de nem szeparéban: nyakig ásták a homokba őket/magukat…A hátsó kép sem éppen a meghitt kapcsolatokat jelképezi: a 12 dal címét olyan cetlikre írták fel, amilyeneken egyesek szoktak szeretteikkel érintkezni.

Annak ellenére, hogy a Semi-Detached a Therapy történetének talán leginkább rádió-barát lemeze (a leghosszabb dal sem éri el az 5 percet, és az egész album alig háromnegyed órás…), a CD mégsem lett kereskedelmi siker – az A&M úgy döntött, hogy nem az amerikai közönségnek való - de élőben nagyon is bejött, például nálunk, a Sziget-fesztiválon.

„Ránk, írekre jellemző a fekete humor. Népünk nagyon sok viszontagságon ment át és nemegyszer ez látásmód, az önirónia segített minket át a legtragikusabb helyzeteken. Másrészt viszont túl sok szeretni való nincs egy olyan világon, amelyben lassan minden műanyagból lesz, nemcsak a virágok és az ennivaló, hanem az emberek, az érzések is” - mondta McKeegan a szerzőnek 1998 augusztusában.

Lehet, hogy túl sokan ismertek rá saját környezetükre a dübörgő-csörömpölő, kedélyesen elvarázsolt kintornával végződő Church of Noise-ban? Eszembe jut róla, hogy amikor egy baráti társaságban meséltem arról a mozgalomról, amelynek első próbatétele, hogy 15 percig csendben kell maradni, valaki azt mondta: az rettentően sok…A rap-metálba mártott, torzonborz Tightrope Walker  sem éppen a cirkusz-romantikus jegyében fogant. „Egyesek halkan csocsognak, mások szilikont szopnak” – énekli Andy, de a Black Eye, Purple Sky is kőmorzsalékot csinál az emberből. („Vakard ki a csillagokat a szemedből”). Jó kis „társkereső”, dallamos rock and roll a Lonely, Cryin’ Only. „Mi lesz, ha leszakad az ég és a földbe döngöl/imádkozol-e értem, kihúzol-e engem?” – jön a kérdés. Szellemjárást remegnek, zúznak a húrok a Born Too Soon-ban, amely a „megváltás feladásáról” prédikál, a  Stay Happy „ostinatója” viszont a szilánkos cukormosolyt hirdeti. A „leggrunge-abb” dal kétségkívül a Safe. „Meghallok minden bevert ajtót és részeg nevetést/néha nincs légtér…vigyél el egy gyarmatra és hagyj ott az Antarktiszon…élő csírák éltetik ezeket az épületeket, és mindennap etetjük őket mocskos, romlott emlékeinkkel”.

Mi jöhet más ezután, mint a Straight Life nyílegyenes ámokfutása? „Nem én vagyok, csak egy másik vallás” – figyelmeztetnek a punkosan egyszerű Heaven’s Gate-ben, a végén a távolból japán női ének hozza a „Paradicsomot”. A Don’t Expect Roses nem valamiféle szentimentális nóta, hanem egészséges püföléssel körített vízió arról, amikor az egyén használt, fáradt energiáját újrakeringtetik, és végül kiszívják. A Tramline zajzene a fejlett ipari társadalmakból, kicsit a kései King Crimson modorában, egyben ars poetica: „Az utolsó dolog, ami kell nekem, egy rock-sztár-szar”. Az egyetlen dal, amelyben Andy valóban üvölt, a legtöbb dalban ugyanis ellentétben áll a fülrepesztő gitárral kellemesnek mondható éneke. Ezt viszont még a cselló sem lágyítja meg. Hallójárataink valamennyire tone üzemmódba kerülhetnek a záró Boy’s Asleep kásás hangzásaival. „Kösz, hogy eljöttél. Vigyázz hazafelé. Az utak forgalmasak. Ma éjjel szedd fel azt, akit ismersz” – ez a húzós-vonós búcsúrefrén.

A Terápia (?) nem ért itt véget, hiszen mi az, hogy gyógyult ember? Cairns-ék később is egészségügyben és lélekbúvárkodásban utaztak. (Lásd még Suicide Pact – You First). 2006-os  One Cure Fits All című albumuk arra utal, hogy még mindig túlkínálat van sarlatánokból…