Legzsengébb korom zenei fejlődésének fontos pillére volt Louis Armstrong, hála Édesapám magnós szenvedélyének. A Go Down, Moses, a la Vie en Rose, az Ochi chornia (in California), és nem utolsósorban a Mack The Knife hamar életem részeivé váltak. Aztán később hol innen, hol onnan bukkant fel Satchmo mester: fellépett az 1968-as sanremói fesztiválon, épp, amikor Olaszországban éltünk, én is elhittem a legendát, hogy az évszázaddal egyidős, és az amerikai nemzeti ünnepen született, közben lassan megismertem az összes nagy klasszikusát a Saint Louis Blues-tól a When It’s Sleepytime Down South-ig, a Basin Street Blues-tól a St. James Infermary-ig. A Jó reggelt Vietnammal visszajött a What a Wonderful World – később Életemmel többször lassúztunk rá szerelmesen nosztalgiabulikon – majd némi furcsállással olvastam Miles Davis önéletrajzát, amelyben azzal vádolta a klasszikus jazz legnagyobb mesterét, hogy „végigvigyorogta az életét a fehér embernek”. Pedig Armstrong csupa szeretet, életöröm volt, függetlenül attól, hogy hol és kiknek játszott, zenei öröksége kikezdhetetlen, trombita- és énekhangja utánozhatatlan.
Az ő szellemét próbálta felidézni egy 117. születésnapja előestéjén az Oh, Yeah Day programjaként Norwegian Jazz Kings kvintett a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum színháztermében és kertjében. Hogyan lehettek egyszerre két helyen? A terem megtelt, és mivel az augusztusi hőség amúgy is elviselhetetlen lett volna a bent lévők számára, kitárták az ablakokat, és a közönség kint rekedt része ugyanúgy élvezhette a muzsikát – sőt, valószínűleg jobban. A békebeli hangulatot még a becsületkasszával működő zsíroskenyér- és limonádé-kínálat is fokozta. A Torstein Kubban trombitás vezette ötös a hagyományos 20. század eleji New Orleans-i formációt elevenítette fel, klarinéttel, zongorával, bendzsóval, bőgő helyett tubával és dob nélkül. Az elmélyült, szívből jövő szólók, a blues gyökereinek feltárása, a váratlan ritmusváltások, felelgetések – különösen a szaxofonokat és klarinétokat megszólaltató Lars és Christian Frank jóvoltából – meghitt és mégis izgalmas zenei utazásban részesítették a közönséget. Különös módon az est második része lecsendesítőleg hatott, mintha a budapesti trópusok ráültek volna a zenészekre, és lassan álomba ringatták a közönséget.
Ezzel együtt igen kellemes este volt, talán csak a jó öreg Satchmo náthás recsegése hiányzott, mert a norvég utódok szerényen megmaradtak az instrumentális tisztelgésnél…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
