GNL911

Pizzeria, zaj bent, zaj kint, mert folyamatosan szól a rádió. Interjúra készülök egy neves színművésszel. „Nem lehetne egy csendes sarkot találni valahol, mert kell, hogy állandóan szóljon valami?” – kérdezem a pincérnőt. „Ez a tulajdonosok nünükéje” – feleli a hölgy. Vagy úgy. A nünüke fontosabb, mint a vendég. Vagy a vendégek többsége már annyira immunis, hogy nem is hallja. Megérkezik a művész, kint próbálkozunk, de jön a vihar, bekényszerülünk. Mellettünk két vendég úgy ordít, mintha az óceán két partjáról akarnának szót érteni. Szerencsére a színész telt, zengő hangja túllép e mai korcsmán.

Láttam egy videót, ahol a D.-nevezett vezérlő bele akar folyni két európai politikus beszélgetésébe, akik egyszerűen faképnél hagyják őt. Vajon érezte-e a helyzet megalázó voltát, vagy már teljesen megszűnt számára a külvilág érzékelése?

Van abban valami szimbolikus, hogy a futball-vb első egyenes kiesési körében ugyanazon a napon távozott Leo és CR7, akik a sportbálványimádás haszonlesőinek köszönhetően egy évtizeden át kisajátították a foci csúcsát, akár megérdemelték azt, akár nem. Éppen ideje már, hogy észrevegyék: van még rajtuk kívül jó néhány zseniális futballista a világon. Csak azokat nem tudják már kárpótolni, akiket ők egy évtizeden át beárnyékoltak „legjeikkel”, Buffontól Ibrahimovicig, Xavitól Giggs-ig.

Megnéztük a Várkert Bazárban Csernus Tibor emlékszobáját, amelyben rekonstruálták egykori párizsi műtermét. Nemcsak festőállványát, ecsetjeit, vázlatait, félbehagyott munkáit, hanem villanyrezsóját, italát, könyveit, és nem utolsósorban lemezeit Latinovits Zoltán Ady-jától a Mahler-szimfóniákig. Vajon mi mit hagyunk magunk után, ha elmegyünk, utódaink mit tudnak meg rólunk tárgyainkból? 

Egy brazil kislány úgy élt egy barlangban, mint a Disney-féle Maugli – írta egy jeles angol tabloid. A dologban csak két dolog nem stimmelt: 1. nem az állatok nevelték, hanem egy a brutális apa elől elmenekült anya, akivel onnan jártak együtt koldulni és kukázni. 2. Maugli történetét valami Kipling nevű angol gyarmati tisztviselő írta.

„Most kétszer annyit netezhetsz, hogy elüsd az időt” – szól a reklám. Alkotói nyilván nem ismerik Jacques Prévert mondását: „Az idő cudarul bánik azzal, aki agyon akarja ütni.”

A néma lottózós esete velem. Amikor odaérek, éppen kint bagózik az üzlet előtt. Bejön, egy szót sem szól, én átnyújtok neki két nyertes kaparóst. Elveszi, leellenőrzi őket, majd kidob elém egy csomó sorsjegyet ugyanabból a fajtából. „Pénzt kérek inkább” – mondom neki. Erre sem szól egy szót sem, csak undorral elveszi a sorsjegyhalmazt, majd a nyeremény felét a lehető legapróbb pénzben szórja elém. Megköszönöm, de erre sem reagál. Azért még búcsúzóul köszönök neki, hátha ki tudom zökkenteni. Nem sikerül…

A rémhír-terjesztésben, az emberek butításában a média gátlástalansága egyre magasabbra hág. Líbiai migránsok kikötői várakozásának adnak el egy olyan felvételt, amely 1989-ben Velencében készült a Pink Floyd legendás – egyben a közönség által hagyott mérhetetlen szeméthegyek miatt – hirhedtté vált laguna-koncertjén készült. És mégis milliók bevették.

Szintén világszenzáció, hogy először indul egy transz a világszépe versenyen. Jobban örülnék egy olyan hírnek, hogy egyszer s mindenkorra mindenütt leállítják ezt a nőket megalázó, milliók életét jó pénzért tönkretevő show-t.

Megint elment egy nagyszerű írástudó, aki sokszor kavart vihart maga körül, de kevés nála felkészültebb, műveltebb és szélesebb érdeklődésű ember volt a szakmában. AE gyakran volt útjába másoknak, emberi gyengéknek sem volt híján, de még örökül hagyott egy olyan tiszteletre méltó életművet, amely a külpolitikától a történelemig, a sporttól a nyelvőrködésig és a rock-zenéig terjedt. Nyomott hagyott hírügynökségben, tv-ben, rádióban és írásban is. Büszke vagyok, hogy több szerkesztőségben is együtt dolgozhattunk. Halála előtt néhány héttel még a FB-on arról beszélgettünk, hogy újra nekiáll 20. századi történelmi sorozatának. Lassan elfogy a magyar újságírók előttünk járó nagy generációja, előbb-utóbb mi melegíthetünk…

Amikor a napi hírek akkor is foglalkoztatnak, ha úgy teszünk, mintha nem. Egy dél-kelet-ázsiai országban járunk, és egy egy olyan étterembe ülünk be, ahol az étlapon a tőzsdei árfolyamoknak megfelelően percenként változnak az árak. Amikor fizetésre kerül sor, jut eszembe, hogy csak a hitelkártyám van nálam, készpénzt nem hoztam magammal, mert úgy gondoltam, jobban járok, ha az itteni árfolyamokon fizetek. E helyen azonban nem fogadják el a kártyát és a felszolgálók elég fenyegetően, hogy ne mondjam, ferde szemmel néznek ránk. Ennek is a tuggyukkik spekulációja az oka!

Rákkeltő a vérnyomás-gyógyszerek többsége – harsog a médiában. Pánikban a betegek, pánikban a gyógyszerészek és az orvosok. Pedig lehet, hogy csak egy másik gyógyszerlobbi kerekedett felül, amely már alig várja, hogy elfoglalja a helyét a piacon.

Hihetetlen egybeesések vesznek körül: két héten belül három olyan emberrel készítek interjút, akik ugyanazon a napon születtek – ketten még ugyanabban az évben is – és ehhez jön még egyikük, költő-dalnok barátom Édesanyja, aki egy napon született az én Édesanyámmal, és a még betegségük is ugyanaz…

A Fő téren az aranyló Fuvoláshölgy és a bombahangú Pad az esős idő ellenére olyan tömeget vonzott, hogy háromszor kellett a rendezőknek pótszékeket kihordani és mindannyiszor pillanatok alatt el is kapkodták őket. A végén a tömeg egy része táncra perdült, köztük kisgyerekek, néhány szellemi fogyatékos, sőt, a templom körül élő hajléktalanok is belefeledkeztek a remek zenébe. Mi lenne, ha egyszer az emberek csak a zene nyelvén és annak ritmusával érintkeznének?

Társasházunk puccsistái az érintettek 36%-át mozgósították, ezeknek 80%-a velük szavazott. Így szereztek elsöprő többséget. Mintha már láttam volna ezt a struktúrát valahol…

„Ahol nincsen eszme-import-export, ott a zárkózott kontárkodás uralkodik” – írja Konrád György.

Mentális zavarrá nyilvánította a WHO a szex-függőséget. A jövő legnagyobb biznisze a nekik építendő diliházak lesznek, szigorúan koedukációs alapon.

Úgy megzsarolták őfelsége ellenzékét, hogy ijedtükben megszavaztak maguknak plusz 200 rongyot. És ez által életben maradtak a köz javára.

Végtelenül elegem van abból, hogy már nemcsak a valós mindennapokat, hanem a közösségi oldalakat is elborította politika fekélye. Már egy izgalmas, fordulatos, az utóbbi években ritkán láthatóan sportszerű futball-világbajnokság kapcsán is a nacionalizmusról, a rasszizmusról, a migránsokról, a nemzeti identitásokról szóló elmebajokat osztják meg és kommentálják vég nélkül értelmesnek hitt emberek. Van-e még búvóhely a családi fészek melegén túl, ahol emberi hangot is lehet hallani?

Negyven év után láttam újra Szabó István gyönyörű, szürrealitásában is valóságos filmjét, a Budapesti meséket. Most, Életemmel csendben, végig egymás kezét fogva. A történet a maga szimbolikájával jóval túlmutat a háború utáni felszabaduláson, hiszen a túlélés, az egymásra utaltság, a lehetetlennek tűnő feladatban való összefogás, és a legszörnyűbb pillanatban is előbúvó emberi rosszindulat és haszonlesés életünk szerves része, ha akarjuk, ha nem. De a sárga szín árnyalatai körüli vita, a sínpár, amely a sötétből előbukkanó „remízbe” vezet, a számok felidézése, vagy a vak nő válogatása a szemüveghalomban pontosan felidézi Radnóti gondolatát: „Tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”. Szabó István nagyon szereti a villamosokat, fontos szereplője az Apának és a Szerelmesfilmnek is. Emlékszünk még a Harmincéves vagyok című történelmi rock-színdarabra? 1975-ben mutatták be. Abban énekli Kútvölgyi Zsike: „Holnap jön egy villamos és átvisz a holnaputánba”. Vajon Szabó ihlette Adamis Annát, vagy Anna adta az ötletet a filmrendezőnek?

Hamisítvány gyanújába került a torinói lepel. A legújabb vizsgálatok szerint évszázadokkal későbbi vércseppek vannak rajta, és egyes kutatók CR7 DNS-ét vélik felfedezni bennük.

Mindkét fülemnél enyhe halláscsökkenést állapítottak meg. A pocsékul hangosított koncertek – Fekete Lyuk, Pecsa és társai – nem múltak el nyomtalanul. Azért úgy tűnik, hogy még van bőven időm, hogy újra végighallgassam az összes lemezemet.

A szabadság előtti utolsó munkanapomon éppen akkor szállt el az internetem, amikor egy olyan angol cikkre bukkantam rá, amely arról szólt, hogy a migránsok gyermekei jobbak az iskolában a szigetországiaknál, ám tudásvágyuk „ragályos”. Beszélhetnek nekem, hogy a kilencéves routerem épp akkor fáradt el…

Viharos nyarunk egyik fülledt estéjén az egész eget bevilágító, vízszintes irányú villám hasította szét a budai hegyek feletti látóhatárt. Az egész olyan volt, mint egy szikrázó EKG-rajzolat. Világvége-várók, senki többet, harmadszor?

Az öregkorhoz közeledve a legjobban azt sajnálom, hogy mindazt a tudást, amit megszereztem és ami a fejemben van, nem tudom közvetlenül átadni utódaim agyába. Persze amilyen tempóban fejlődik a tudomány, még ezt is megérhetem. És akkor tényleg elmondhatom majd, hogy nem éltem hiába.