GNL911

1970.május 8 történelmi nap volt a rock-zenében. Ekkor jelent meg a Let It Be című album, a Beatles utolsó stúdióalbuma, pontosan egy hónappal azután, hogy Paul McCartney bejelentette kilépését, amely a Fab Four végét jelentette.

Szüleimmel akkor Finnországban éltem, és szinte azonnal megkaptam mintegy előzetes névnapi ajándékként a lemezt, a hozzátartozó színes fotókkal teli könyvvel együtt. Az első hallgatás óriási csalódást okozott nekem, napokig alig vettem elő, szüleimnek némi szomorúságot is okoztam ezzel. Idő kellett, amíg be tudtam fogadni és meg tudtam szeretni a Let It Be-t, és nyilván ebben benne volt az a bánat, hogy a Beatles nincs többé, hiszen kiskamasz kori zenei neveltetésem – és angol nyelvtudásom – alapját adták.

A korabeli kritika sem ájuldozott a lemeztől, nem tartották közel sem olyan remekműnek, mint a Sgt.Peppert, a White Albumot, vagy az Abbey Roadot – amelynek felvételei mellesleg hónapokkal később készültek, mint a Let It Be.

A „búcsúalbumot” 1969 januárjában vették fel, szinte élőben, szépítgetés és javítgatás nélkül, amely köré a Michael Lindsay-Hogg által rendezett dokumentumfilm készült. A filmmel próbáltak a fiúk ismét közelebb kerülni közönségükhöz, amely nem láthatta őket élőben 1966 augusztusa óta, csupán néhány promóciós filmben – mai nevén klip – és a Magical Mystery Tour című őrületben szerepeltek. A Yellow Submarine rajzfilmben éppen csak feltűntek a legvégén. Az eredeti cím Get Back lett volna. McCartney ahhoz a nyers hangzáshoz akart visszatérni, amely a Beatlest jellemezte pályájuk kezdetén. Egy kicsit úgy, mint az 1962-ben alig 12 óra alatt felvett Please Please Me esetében. Ehhez azonban el kellett volna hagyni minden plusz feljátszást és hangtrükköt. Azt is tervezték, hogy egy nagy koncerten élő lemezfelvételt készítenek, amelyet addig még soha. (Nem véletlenül, mert az őrjöngő közönség miatt sokszor saját magukat sem hallották és mint a később kiadott koncertfelvételekből kiderül, nemegyszer hamísan is játszottak…). Végül csak fél órás performance-ra futotta erejükből, amelyet az Apple cég Savile Row-i székházának tetején tartottak 1969. január 30-án. A „Rooftop Concert” volt a Beatles utolsó nyilvános fellépése.

George Harrison meghívta a felvételekhez Billy Prestont, az amerikai jazz-orgonistát, akit még Hamburgból ismertek. Így némileg elejét tudták venni az állandó technikai jellegű vitáknak, másrészt pedig az ő jelenléte egy kicsit lecsendesítette őket, néhány hónappal késleltetve szétválásukat.

Ekkoriban a Beatles tagjai közötti viták már állandósultak. Paul McCartney egyre inkább úgy viselkedett, mintha ő lenne a zenekar vezetője és a saját elképzeléseit erőltette. John Lennon akkoriban erősen kábítószerezett, és teljesen új párja, Yoko Ono hatása alá került. A japán művésznőt a stúdiófelvételekre is magával vitte, ami nem tetszett a többieknek. George Harrisonnak elege lett abból, hogy nem tekintik őt a Lennon-McCartney párossal egyenrangú muzsikusnak és szerzőnek, és gyakran félredobták ötleteit. Ezért már azon gondolkodott, hogy Eric Claptonnal új együttest hoznak létre. Ringo Starr, akinek szerepét a bandában sokszor alábecsülték, jó természeténél fogva próbálta csillapítani a többieket, több-kevesebb sikerrel.

A zenekar elégedetlen volt a felvételekkel, ráhagyta Glyn Johns-ra, az EEMi hangmérnökére az utómunkálatokat, de amikor megcsinálta, már nem foglalkoztak vele, mert már az Abbey Road-on dolgoztak. A Let It Be felvételeit átadták Phil Spectornak, a „hangok fala” (wall of sounds) stílusról elhíresült amerikai producernek, aki ezt alkalmazta a Beatles dalainál is. McCartney valóságos dührohamot kapott, amikor meghallotta a Spector által vonósokkal és kórusokkal dúsított Long and Winding Roadot. Különös, hogy éppen ebben a skóciai farmján született dalban énekelte meg Paul az aggodalmait saját és a Beatles jövője iránt. Végül azonban mégis a Spector által készített változat jelent meg a Beatles utolsó munkájaként.

Hogy mi lett volna az eredeti Let It Be, azt 2003 novemberében tudhattuk meg, amikor McCartney gondozásban megjelent a Let It Be Naked, azaz a lecsupaszított változat. Az 33 évvel korábbi lemezhez képest lemaradt két furcsa rövid dal, Lennon Dig It-je, valamint a Maggie Mae című népdal-töredék, helyettük azonban bekerült az 1969 tavaszán kislemez B-oldalként megjelent Don’t Let Me Down. Sokan annak idején úgy értelmezték a dalt, mint a Paul és John közötti harmónia visszatértét, míg a Two of Us Maccára és leendő feleségére, Lindára utalt. Paul egy kocsiban írta a dalt, egy délután, amikor a két szerelmes maga mögött hagyva a londoni zajos életet, elmerült a természetben. Az Accross The Universe-t még 1968 februárjában vették fel és Lennon reménykedett, hogy megjelenhet kislemezként, de végül Paul győzött a Lady Madonnával, így az Across The Universe akkor a fiókban maradt. Lennont álmatlanság gyötörte, a kiborulás szélén állt akkori feleségével, Cynthiával való sokadik veszekedése után (Akkor már Yoko erősen belejött a képbe), és ebben a lelkiállapotban írta meg dalt. Igazi remekmű lett belőle.

Az I Me Mine látszólag értelmetlen cím, de az indiai filozófia egyik alaptétele van benne, amely George Harrisont már évek óta foglalkoztatta. Az individualizmus, azaz ami nekem van, az enyém, az én tulajdonom az, ami megakadályozza, hogy elérjem a kozmikus tudatot, amelyben nincs ego. Harrison már korábban is írt ilyen spirituális tartalmú dalokat, például a Within You and Without Yout a Sgt, Pepperen vagy a The Inner Lightot, ami kislemezen jelent meg 1968-ban. Ugyancsak George-é a For You Blue, ami viszont egy játékos, country blues darab, amelyet akár a műfaj paródiájának is fel lehet fogni.

A Dig A Pony Lennon már-már agresszív rock-blues dala, több értelmetlennek tűnő sorral, amelynek lényege a teljességre való törekvés mindenben, amit teszünk. Akkor Lennonnak Yoko volt a teljesség, nem véletlen, hogy eredetileg a refrén lett volna a cím: „All I Want I You..”. Az I’ve Got A Feeling különös hibrid: a soul-os, üvöltős rész Paulé, a kissé elszállt hangzású refrén Johné, mindketten saját lelkiállapotukat írták bele: Macca sínen volt, míg Lennon éppen két nő között őrlődött, miközben megromlott a viszonya fiával, Juliannal, Yoko pedig elvetélt első közös gyermekükkel. Az ő részének címe ez lett volna „Everybody Has A Hard Year”. A kettő kombinálva viszont meghökkentően jól passzol egymáshoz.

Ugyancsak blues-os riffjeiről híresült a Get Back, amelynek kislemez és első nagylemez-változatán Preston játszott. Szövege amolyan fricska a hippi-világ felé (kezdetben egyfajta „protest-songnak” szánták, kifigurázva a brit ultrakonzervatívok bevándorlás-ellenes dörgedelmeit), a refrénjét pedig – get back where you once belong – a stúdióbeli szemtanúk szerint Paul mindig Yoko felé fordulva énekelte, nem is gyengéd célzásként. Mellesleg Macca jövendőbelije, Linda Eastman is ott volt a stúdióban, mit több, még Linda első házasságából való kislánya, Heather is ott kolbászolt a zenészek között….

És hogy került fel a lemezre a One after 909, ez a Chuck Berry-t idéző rock and roll? A dalt ugyanis John és Paul még 1960 körül írta, mintegy utánozva a tanítómestereket. 1963-ban már felvétel is készült belőle, kislemezre szánták, de végül elégedetlenek voltak vele és hat évig félretették. A címet Lennon egy halála előtt adott interjúban azzal magyarázta, hogy 9 az ő száma, hiszen október 9-én született és a liverpooli Newcastle Road 9-ben lakott. És mint tudjuk, volt egy Revolution number 9, majd 1974-ben lett egy #9 Dream című dala is.

A Let It Be szinte Paul válasza a White Albumon megjelent Lennon-dalra, a Juliára, amely balesetben meghalt édesanyjának állít emléket. Paul édesanyja, Mary álombeli vízióját hívta ihletül. Az álomban az anya arra kérte a fiát, hogy ne vegye a szívére gondjait, hagyja, hogy a dolgok erőltetés nélkül megoldódjanak. A dalt január 25-én és 31-én vették fel, majd április 30-án újra, ekkor George rájátszotta gitárszólóját is. A dal Lennonnak egyáltalán nem tetszett, és Paul sem tartotta meggyőzőnek. Ezért felajánlották Aretha Franklinnek, a soul királynőjének, aki akkor pályája csúcsán volt. Arethát azonban zavarta a szövegben a „Mother Mary” név, mert ő ezt a Szűzanyára tett utalásnak értette, és összeférhetetlennek érezte saját baptista hitével. Végül John és Paul 1970. január 4-én készítettek egy új felvételt, ami kislemez formában jelent meg, még az album előtt. Ez volt a Beatles utolsó közös stúdiómunkája.