GNL911

1.

Valahol egy elhagyott, széles, szövevényes udvartól övezett tanyán vagyunk egy tíz fős társasággal, fiúk, lányok vegyesen. Mindenki fiatal, én is annak érzem magam. Csodálatos pszichedelikus zenék szólnak, bár egyiket sem ismerem, mégis szépen elringatnak. Azt is megtudom a társaságról, hogy mindenkinek most van a születésnapja, kivéve engem, de azért befogadnak maguk közé. Egy fiatal lány, hajában ezerszínű sállal, amely a földig ér, az ölembe fekszik. Közben körbejár egy hatalmas, szinte szivarméretű joint. Amikor hozzánk ér, először a lány szív bele hatalmasat, majd óriási karikákat fúj ki rám belőle, majd nekem passzolja, ahogy illik. Abban a pillanaban azonban, hogy a kezembe veszem, kialszik a parázs, és nem gyullad meg attól sem, hogy szívom, mégis pazarul elbódít és úgy hallom a saját hangomat, mintha valahonnan Jimi Hendrix gitár-vízeséséből jönne.

2.

Iskolai kiránduláson veszek részt, amely vadregényes, hegyes-völgyes tájakon vezet, miközben egy nyomasztó, három ágon játszódó, végül mégis happy enddel záruló film forgatásának is tanúi vagyunk. Az egyik főszereplő az Öreg Medve, akinek csak a dörmögését lehet hallani, de egy szavát sem értem. Hirtelen a vezető tanár úgy dönt, hogy mivel dél van, vissza kell indulni az iskolába, de olyan gyorsan mennek, hogy lemaradok tőlük. Mire megérkezem a buszpályaudvarra, már hült helyük sincsen, a jól ismert buszmegállót meg éppen bontják. Ennek helyén ül egy festett fekete hajú, fehér blúzt és nadrágot viselő,  erősen sminkelt, kék szemű nő, aki emlékeztet régi ígéretemre, csak azt nem tudom, mit ígértem neki, mert a nőre sem emlékszem.

Valahogyan vissza kellene érnem az iskolába, közben az az ötletem támad, hogy inkább egy korábbi iskolámba kellene mennem, mert ott nem egy nagy terembe zsúfoltak össze bennünket, hanem kiscsoportos foglalkozások voltak és azt sokkal jobban szeretem. Előveszem a noteszomat, hátha van valaki még a régiek közül, de a legtöbb név át van húzva vagy egyébként olvashatatlan. Pedig azt sem tudom, hogy hogyan kell pontosan oda menni és mikor kezdődnek az órák. Valami rémlik, hogy délután, ezért tehát van még időm.

Miközben idegesen ténfergek, meglátok lomtalanításra kidobott díványt és egy különös párt: a férfi kezében egy sok drótból álló szerkezet van, és azt magyarázza, hogy ezzel akár hatszoros elektrosokknak is alávehetnek bárkit, hogy időt nyerjenek az őrültek és antiszociálisok magukhoz térítésére. Mindenáron ki akarja próbálni a nőn, aki némán ugyan, de próbál a férfi öleléséből kibújni. A férfi meglát engem, és megkér, hogy segítsek a nőt lefogni. A férfi rákapcsolja a nőre a vezetékeket, egy apró szerkezeten megnyom egy gombot, de a nő csak egykedvűen hever, hang nem jön a torkán, még csak meg sem rándul. A férfi egyre dühödtebben nyomkod, eredménytelenül. Úgy látom, egyiküknek sincsen rám itt szüksége, elindulok gyalog hazafelé.

Hazaérek, és kapok egy üzenetet egy újabb számomra ismeretlen hölgytől, aki tudja, hogy értek a 6. századi inkvizíciós módszerekhez, és szeretné ezeket magán kipróbálni, mert ebből írja a szakdolgozatát. Felhívom, és emlékeztetem arra, hogy az inkvizíciót a 12. században találták ki, tehát eleve tévúton jár, de nem tágít, és azzal próbál zsarolni, ami néhány órával korábban történt.