A sci-fi-nek annyi. Sőt, lehet, hogy a fikciós irodalomnak is. Mert a valóság egyre inkább túllép minden fantázián. A képzelet hatalma helyett a hatalom kényszerképzetei uralják a világot.

A színpadon valós időben egy férfi és egy nő fut versenyt az idővel. A férfi civilruhás kihallgató tiszt – nincsen szüksége egyenruhára, még a hangját is alig-alig emeli fel – a nő tanszékvezető professzor-asszony, amolyan poszt-68-as társadalom-filozófus, aki egyesíti magában az ólomévek és az antiglobalisták eszméit. (Ne feledjük, hogy Ulrike Meinhof és Renato Curcio, a Vörös Brigádok alapítója egyaránt filozófia-szakos egyetemistaként kezdte mozgalmárságát…). Nagy a tét, mert a kihallgatónak már-már rögeszméje, hogy a nő súlyos terrormerényletre készül, és ki kell derítenie, hogy hol helyezte el a pusztító eszközt, amelynek létét a nő természetesen tagadja. Másfél órájuk van arra, hogy kiderüljön az igazság, a falon egy óra, amely idegesítő lassúsággal pörgeti a perceket. És miközben vészesen fogy az idő, bár kiderül, hogy a civilruhás által képviselt hatalom még azt is tudja a nőről, amit elvileg nem tudhat, a kihallgatás céljához egy jottányit sem jutnak közelebb. Fizikai erőszakra nem kerül sor – bár biztosan sokkolná a nézőket, sőt, tán egyesek tán még részt is vennének benne – a nő egyik pillanatban megtörni látszik, aztán újra tagadni kezd, végül azonban a klasszikus dramaturgiának engedve, az idő leteltével a pokolgép felrobban. De nem úgy és nem ott, ahogyan várnánk.

Daniel Kehlmann Szenteste című darabja, amelyhez a szerző saját bevallása szerint a Délidőtől vett ihletet (és talán a Titanic utolsó másfél órájától is), nem irodalmi remekmű. Úgy is mondhatjuk, hogy 21. századi tézisdráma, amelyben megjelennek napjaink valós és paranoiás félelmei, a túlzott iparosodás, a szegény országoknak a gazdagok általi kizsákmányolása, a környezet-pusztítás, az éhínség, és nem utolsósorban az információs globalizáció, amelynek, mint minden nagyszerű emberi találmánynak, nemcsak haszonélvezői, hanem egyre inkább áldozataivá válunk. Nemcsak azzal, hogy gyakorlatilag bárkinek, aki belép ebben, megszűnik a magánszférája, hanem onnantól kezdve bármikor bármivel megvádolható, és még védekezni sem tud ellene. Felhördülünk Edward Snowden leleplezésein, Mark Zuckerberg beismerésein, amelyet még hátborzongatóbb módon bizonyított be néhány egy Dylan Curran nevű ír informatikus, aztán minden megy tovább a maga útján.

Petrik Andrea és Rába Roland a lehető legtöbbet kihozza ebből a közepes nyersanyagból, amelynek sztorija túlságosan egy helyben topog, hiszen jóval mélyebbre lehetett volna ásni abban a globális rabságban, amelyhez képes George Orwell Nagy Testvére kispályás amatőr, és amelynek jármába önként és dalolva dugtuk a fejünket. Vagy akár ki lehetett volna játszani azt a kártyát is, hogy ebben a világban bárkiből válhat egyik pillanatról a másikra vádlóból vádlott. Mindenesetre arra jó, hogy elgondolkozzunk: már megint mit rontottunk el, és akármit teszünk, képtelenek vagyunk kilépni rosszabbik énünk árnyékából.