GNL911

Két NewYork-it összehoz a véletlen, már ha van egyáltalán ilyen - egy életerős fiatalembert és egy magának való öreget. Kapcsolatuk kezdetén a hátuk közepére se kívánják a másikat, de ez a bíró ítélete, hiszen a fiatalember majdnem elgázolta az öreget, aki szerencsére egy karcolás nélkül megúszta a balesetet. Ám a fiú büntetést kap: szociális munkát kell végeznie hat hónapig, melynek fő eleme az öregúr hetenkénti meglátogatása és segítése.

Az ítélet, amelyet mindketten utálnak, egyre inkább bölcs döntéssé válik, mégha a bíró ezt nem is tudja. Erről (is) szól Jeff Baron Szép jóestét, Mr. Green című nem is olyan vidám komédiája (?).

„Ha két ember New York-ban találkozik, jó esély van rá, hogy mindketten zsidók” – mondja egy alkalommal Ross Gardiner, a fiatalember. Így is van a darabban is, de a „jó családból” származó, a Harvardon végzett pénügyi menedzsernek valójában nem sok köze van a hagyományhoz. Még a bar-micvójából is csak arra emlékszik, hogy legalább tízezren voltak és szinte értetlenkedve hallgatja, hogy Mr.Green nagyszülei Kisinyovból menekültek a pogrom elől Amerikába. Az is meglepő számára, hogy a magányos öregember külön étkészletet tart a „fleischig” és a „milchig” ételeknek (jiddisül természetesen nem tud).      
Aztán a fiú által házhoz szállított kóser vacsorák lassan megnyitják mindkettőjüket. Az öreg a feleségével leélt 59 évnyi harmóniát emlegeti, a fiú a sikeres karrierjét. Aztán lassan kiderül, hogy mindkettejüket súlyos árnyak nyomasztják, s hogy ezektől megszabaduljanak, ráéreznek, hogy a másikban szeretetteljes hallgatóságra és támogatóra találnak.

Székhelyi József szinte eszköztelenül játssza ezt a mogorva, valójában nagyon is érzékeny embert, aki önmaga szerencsétlenségének nem kis mértékben okozója, és méltó partnere ebben Pál Tamás, aki egyszerre próbálja megjátszani a magabiztos yuppie-t és küzd démonai ellen. Színészi teljesítményükre talán az a legjellemzőbb, hogy az ember egy idő után el is felejti, hogy színházban van, mert önmagára, saját életére, családjára, ki nem beszélt titkaira fordítja le a történetet. Igazi tanmesét látunk az elfogadásról, a látszat és a valóság közötti áthidalhatatlan ellentmondásokról, a legszélesebb értelemben vett „másságról”, a hagyomány és a társadalmi konvenciók olykor bénító erejéről és ürügyként való felhasználásáról, de a mindenki által vágyott szeretetről, és nem utolsósorban a megbocsátásról.

A Szép jóestét, Mr. Green! az az előadás, ami után egy ideig jobb nem megszólalni, kell egy kis idő – mondjuk, amíg az ember a színházból hazaér – hogy leülepedjen mindaz, amit átéltünk. És utána otthon még üljünk le, töltsünk egy pohárral és Párunkkal meséljük el egymásnak, akár késői órán is, amit a darab kihozott szívünkből.