GNL911

Eltaposták a szerelmek lábnyomait a fal tetején. Most csak árkokon átugorva érhetnénk el egymáshoz.

„Isten hozott ismét a Kőpárkányon belül” – mondja koccintás közben legendás történelem-tanárom, F., aki gondolkodni tanította diákjait, és akik hozzájártak, soha nem felejtették el, hogy „a történelem az élet tanítómestere.” Évekkel ezelőtt régi cimboráim kérdezték, tőlem, a született pestitől és világcsavargótól, hogy „mikor jössz megint haza”? Ők már szétszóródtak, csak néha-néha találkozunk véletlenül.

A Tanár úr máig történelmi túrákat vezet a Monarchia egykori területén, a Délvidéken végvárakat vesznek be, és első világháborús helyszíneken járnak Cattarótól Przemysl-ig. Hajdan orosz tanárként több továbbképzésen vett részt a Szojuzban, együtt olyan, nála idősebb NDK-s kollégákkal, akik hajdan orosz fogságban sajátították el a nyelvet. De azóta is sokszor járt Oroszországban és az utódállamokban. Elmeséli, hogy Jekatyinburgban nem tudták restaurálni azt az épületet, ahol annak idején a cári családot kivégezték, mert állítólag a cár atyuska vére átütött minden újrafestésen. Ezért inkább egy templomot emeltek a helyére.

Nem várt élő látomás érkezik asztalunkhoz: egy pillanatig gondolkodnom kell a nevén, pedig pontosan tudom hová tenni őt: ő Gy., a tőlünk kettővel fiatalabb lányközösség tagja, a lányszárny egyik éke, igazi bombázó volt, mesebeli alakkal, és soha nem hordott melltartót. Negyven évvel később is fantasztikusan néz ki, ha ki is telt egy kicsit azóta. És felidéződnek barátnői is: a hamvas Á., aki után szintén sokan vágyakoztak, a vagány arcú A., és a parányi, hófehér bőrű, babaarcú L., akivel évekkel ezelőtt egyszer összefutottam egy budai HÉV-megállóban, óvónő lett, és nagyon komoly szemüveget viselt. És a közösségvezető tanárnő is, aki szintén nem dobtunk volna ki az ágyunkból, csak ő nem akart oda bebújni…

„Ugye nagyon hasonlítok Édesanyámra?” – kérdezi tőlem R., szép emlékű tanárnőm lánya. Édesanyja volt az, aki az angol nyelvvel együtt általános műveltség iránti igényt, szépérzéket és emberséget csepegtetett belénk. Örülök a kérdésnek, hogy nem nekem kellett feltenni.

Pereg a film a Kollégiumról, feltűnik benne néhány képen zenekarunk, és legszűkebb rajongó tábora is. Aztán egy fél nemzedékkel későbbi felvételen egy másik zenekar a Black Sabbath Paranoidját játssza. Mi jobban nyomtuk, csak arról nem maradt felvétel. Vagy talán mégis? S.-t, a festő-nevelőtanárt, aki időnként botrányosan sikeres bandánk fő mentora volt, szinte csak a hangjáról ismerem fel, annyira tönkrement, szétesett. Azt mondják, nem bírja feldolgozni felesége halálát.

A Népkert ma már aligha lenne alkalmas titkos együttlétekre, a tér fölé magasodó Ivánnak, aki most az Emlékpont aulájában veri a fejével a mennyezetet, nem lenne élménye. Túl ritkák a fák, túl nagyok a teret, túl sok a fény. De még ott van vele szemben a sarok, ahol életemben először és utoljára összevertem egy lányt. Ezt akarta ugyanis, hogy ezzel bizonyítsam neki: igazi férfi vagyok, aki nem hagyja, hogy egy nő megalázza.

Megszűnt a Casino is, a 80-as évek nagy bandatalálkozóinak, öszöm-iszomjainak színhelye. Abban a panzióban szállok meg, amely hajdani törzshelyünk, az Akvárium helyén épült, de még az alkalmazottak is hallottak róla. Furcsa módon éppen Ernő napjának éjszakáját töltöm itt: így hívták kedvenc pincérünket, akinél már rendelni sem kellett, csak meglátott minket és már tudta, mit kell hoznia. Egyszer még, katonakoromban, pénzt is adott kölcsön, hogy haza tudjak utazni egy váratlanul jött eltávozásra.

Reggel a Gimnázium látására ébredek. Ennyi elég nekem, hogy gondolatban végig sétáljak a folyosóin, egészen az első emeleti sarki osztályteremig, majd vissza az új könyvtárig. Ott, ahol kiteljesedett lelkem és szellemem. Talán nem voltam teljesen hálátlan tanítvány.