Ha a fény kialszik, egyedül maradsz az éjjel szemben. Tágra nyílt szemed világít meg Téged.
A kertből zajok szállnak fel, melyekre nem figyelsz. A leveleket rozsdájától és az ágaktól fut a víz reggelig és hangot vált. És hirtelen arra a fehér arcképre gondolsz, amit az ablak foglal keretbe. De nem jön és nem néz arra senki. Még a szél sem zavarja meg a fákat, hogy életet leheljen abba a mozdulatlanságba, és csendbe, amelyben lelked talpra áll és harcba száll.
(1928)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
