GNL911

Megjött a hó Szent Borbála napján, és ezzel együtt a kitárt kabátok ideje. Nincs annál csodálatosabb, mint amikor az ember, persze ingén keresztül, szinte a testén érzi a hópelyhek verdesését. Csak Édesanyám meg ne lássa, mert ő 3 éves korom óta, amióta a mandulámat kivették, attól retteg, hogy megfázom. Pedig így még sosem fáztam meg. És sálat sem kötök hó ellen.

A buszon futok össze G.B. színész-előadóművésszel, aki többek között arról híresült el, hogy egy nap alatt felolvasta József Attila összes versét, és hogy a kapolcsi kocsma udvarán reggelente fejezeteket adott elő Hrabal Őfelsége pincére voltam című regényéből. Mit tagadjuk, elég rossz bőrben van, tudom, hogy súlyos beteg is volt. Hülye kérdésemre – „hogy vagy?” – így felel: „Nem jól. Nagyon nem tetszik nekem ez a mostani rend. A rendszerváltás előtt a megtűrt kategóriába tartoztam, most sikerült felküzdenem magam a tiltottak közé.” „Egyszer még  büszke leszel rá” – mondom, de G.B. most nem érti a viccet. „Büszkeség? Baszd meg – van egy kilenc és egy tizenegy éves gyerekem. És nincs munkám. Mire legyek büszke?” Ég a pofám. Én még a megtűrtek kategóriában vagyok, munkám is akad. Jobb, ha megbecsülöm a lehetőségeimet…

Egy napon halt meg Johnny Hallyday, a franciák Elvise és Christine Keeler, aki egyszerre volt a brit hadügyminiszter és a londoni szovjet katonai attasé szeretője. Johnny halálát a franciák nemzeti gyászként élték meg, „Meghalt az utolsó bálvány” – írta róla a Le Figaro,  a gyászesemény mínuszos hírré fokozta le az izraeli amerikai nagykövetség tervezett jeruzsálemi költőzését, és Macron francia elnök algériai „baráti” látogatását. Pedig nem volt szent, folyamatosan két végén égette az életét, falta a nőket, a nők is őt, a színpadon majd felrobbant, mégis 74 évet élt. Christine nemcsak Őfelsége Kormányát buktatta meg 54 évvel ezelőtt, hanem beírta magát a színház- és mozitörténetbe, A miniszter félrelép című komédiával, amelyet az ő afférja ihletett. A rossznyelvek szerint két évvel később II. Erzsébet királynő azért tüntette ki a Beatles-t az MBE-vel, hogy feledtesse a Keeler-Profumo blamázst a világ előtt – igaz, a „jejejét” üvöltő gombafejűek birodalmi elismerése is váltott ki némi felháborodást szigetországi konzervatív körökben. Három évtizeddel később egy Monica Lewinsky már kevés volt Bill Clinton megbuktatására, nem is szólva Marilyn Monroe halálának máig homályos körülményeiről vagy arról a meggyilkolt magyar örömlányról, akinek a telefonjában politikusok és más illusztris személyek nevei sorakoztak.

A világörökség része lett a Pizza Napoletana. Néha jó dolgok is történnek a nagyvilágban, két háború és három elmebeteg politikus között.

Láttunk egy szép filmet a szeretetről és az elmúlásról. Ez volt a Kicsi Fa az indiánok között, amely után szomorúság ülte meg a lelkemet, hiszen nekem is fel kell készülnöm arra a napra, amikor Szüleim már nem lesznek. És vajon mi lesz az, amit itt hagynak magukból, és mi lesz, amit belőlem magukkal visznek odaátra?

Kultuszfilmek kíméljenek! Elkezdtük nézni a Boratot és 20 perc után kikapcsoltuk. Ilyen alpári, szellemtelen baromságot már régen láttunk. Mitől lett ez ekkora szám, érthetetlen.

Bababoltos nővel elegyedünk szóba a gyermekvállalás anyagi nehézségeiről, ahonnan már csak egy lépés a jelenlegi kormányzat szidása. A hölgy elmeséli, hogy egy ismerőse előtt csakis áhitattal szabad kiejteni OV nevét, mi több, még hűtőmágnese is van róla. Magát radikálisnak mondja, szerinte a cukisodó szélsőjobbosok (meghatározás tőlem, nem tőle) fogják OV-t elsöpörni. Csendben emlékeztetjük arra, hogy a vörösiszap sújtotta Devecserben e párt azzal nyert önkormányzati választást, hogy előkerítik az ellopott kétmilliárdnyi segélyt, és azóta sem történt semmi. De ezt már a hölgy nem hallja meg…

Egy napon belül kétszer zsidóztak le. Először a Nyugati téren öreg barátommal együtt, miközben a Hanuka-bulit néztük, egy kicsit távolabbról, aztán a buszon, miközben egy, Trump Jeruzsálem-döntését elemző cikket olvastam. Mindkét fazon erősen részeg volt. De jól tudjuk, hogy az ital a legritkább esetben változtatja meg az ember bensőjét, legfeljebb könnyebben kihozza…

„Különbékém, keserű remete,/vállat vont és dolgozott: semmi se/vonzotta már, csak a kivételek/és - mint végső remény - a gyermekek.” – írta Szabó Lőrinc a Tücsökzenében. Effelé közeledem én is, immár Nagyapaként…

25 év után szakítottam a dobókockás taxisokkal. Egyre hanyagabb, egyre udvariatlanabb társaság, többször át is vertek az utóbbi időben bennünket. Az tette be végleg a kaput, hogy nem voltak hajlandók a Flóriántól hazaszállítani a karácsonyfánkat. Pedig valamikor e cég taxisai szinte a barátaim voltak, sokkal többet jártam velük, mint manapság. Még a Kuríros időkből őrzöm jó emlékezetemben Kareszt, a vidám roma srácot, aki egyszer még Szegedre is elvitt, megvárt, hazahozott, úgy, hogy nem volt nálam pénz, de megbízott bennem, vagy Katit, a mindenütt kerek 202-est, aki nyáron mezítláb vezetett, és akitől, ha nagyon lent voltam, még némi lelki segélyre is számíthattam. Ők már régen nincsenek ott, az utódok pedig megértek a feledésre….

Lassan kezdem megérteni, hogy egyre több ismerősöm mond le mindenféle tv-előfizetést. A számtalan csatorna kezdi elérni a békebeli kívánságműsorok kínálati bőségét. Hetek óta adják le sűrítve az összes Indiana Jones-filmet, amelyből ha egyet láttál, mindegyiket láttad, Karácsony előtti utolsó héten többször is megjelenik a Mátrix mindhárom része, miközben több csatornán is belebotlunk a Columbo valamelyik epizódjába. Karácsony három napján pedig – immár harmadik éve egymásután – a főcsatorna Sissi történetét bírja vetíteni. Három részben. „Még mindig jobb, mintha OV-t adnák három részben” – kommentálta javíthatatlanul politikai érdeklődésű Édesapám. „Inkább négy egyenlő darabban” – felelem, ahogy ezt „drága jó Lajosom” tette Örkénynél. Na jó, van egy Legyetek jók, ha tudtok is…Nem véletlen, hogy a műsorújság év végi számait Elvis karácsonyi CD-jével, valamint a tavalyi bécsi újévi koncert lemezével tudják csak eladni. Érdekes, hogy a szintén a Karácsonyra fókuszálható Frank Capra-film, az Ember az utcán (Meet John Doe) senkinek sem jut eszébe. Túlságosan áthallásos lenne ez a 76 évvel ezelőtt készült amerikai film arról, hogy a mindenkori hatalom és média hogyan használja ki gátlástalanul saját céljaira a nyomorultakat.

Háromhetes Unokám közel fél órát aludt békésen a vállamon a délutáni szoptatás után. Amikor a legmélyebbé vált az álma, egyszer csak úgy éreztem, hogy eggyé válik még a lélegzésünk is.

Életemmel betértünk a hideg elől egy pizzeriába egy teára. Külső termében, amelyben legfeljebb két percig tartózkodtunk, lehetett dohányozni. Mégis, amikor hazaértünk, úgy éreztük, hogy teljesen átitatta ruhánkat az áporodott cigarettaszag. És eszembe jutott, hogy volt idő, amikor órákat ültem ilyen helyeken és nem zavart…

Egy tv-beszélgetést le lehet venni a csatorna honlapjáról. Ki lehet tiltani a hivatkozást a FB-ról. És akkor még mindig ott van a YouTube, és ki tudja, milyen fórum. Még gyerekkoromban hallottam egy történetet, amely arról szólt, hogy minden lehető eszközzel próbálnak eltüntetni egy falfeliratot, amely így szól: „Éljen Lenin.” De a felirat csak marad. De már ennek az azóta idejét múlt történetnek írója is plagizált a „Mené tekel ufárszin…”-ról. És az a jóslat nemcsak Nabukodonozornál teljesült be az elmúlt 3000 évben…

Egyre több hírességről derítik ki vagy legalábbis állítják, manapság, hogy valójában gazember. Vajon ha az emberiség minden nagy emberének magánéletét megvizsgálnák, maradna-e köztük egyáltalán néhány makulátlan?  Miközben olvasom, hogy Sade márki műveit Franciaországban a nemzeti örökség részének nyilvánították, tehát nem lehet kéziratait elárverezni és külföldre vinni.. .

Vizuális tolerancia-gyakorlat a villamoson: sísapkás lány terepszínű ruhában, bakancsban, hozzá hatalmas rózsaszínű szatyorral, ugyanilyen telefonnal, és minden ujján más színű műkörmökkel…

Nálam 15 évvel fiatalabb szerkesztő kollégám azt állítja, hogy a Doors-ot már csak a mi nemzedékünk ismeri. Figyelmen kívül hagyta azt az egyszerű tényt, hogy a 60-as, 70-es évek legnagyobbjai már régen túl vannak a rock-on, zenéjük kiállta az idők próbáját és már ugyanúgy a 20. század klasszikusai, mint Bartók, Stravinsky, vagy Penderecki. A Doors is ezek közé tartozik, a Beatles-szel, a Stones-szal, a Led Zeppelinnel, Jimi Hendrix-szel, a Cream-mel és még sorolhatnám egy darabig. És már eljutottunk odáig, hogy nem a mítosz a lényeg, hanem a zene, a szövegek, amiket itthagytak nekünk.

Kétszer láttam annak idején a Mátrixot. Egyszer abszolút újkorában, moziban, és utáltam, de elkönyveltem annak, hogy rossz napom volt. Másodszor a tv-ben láttam, de nem értettem belőle egy kukkot sem. Ez már bő másfél évtizede volt, és Életemmel megpróbáltuk megnézni, majd az első reklámszünetnél kikapcsoltuk. Ez is felkerült arra a listára, amit soha nem fogunk együtt megnézni, mint a Mechanikus narancs vagy A fal, de legalább ezek remekművek. Egyszer Nagyfiam azt mondta nekem, hogy nekik a Mátrix olyan, mint az Easy Rider a mi nemzedékünknek. Ízlésről nem vitatkozunk, de azért nekünk több szerencsénk volt, úgy érzem. Így aztán átkapcsoltunk a D’Artagnan lányára, ami ugyan a sok kiváló színész ellenére is unalmasra sikerült, de legalább nem dúlt benne a tömény testi-lelki erőszak.

És ha már „alapfilmeknél” tartunk: valaki magyarázza meg nekem, hogy mi a pláne a Reszkessetek betörők vagy a Dennis, a komisz már-már brutális, Tom és Jerry-szintű durvaság-áradatában? Még egyiket sem láttam teljesen, és valószínűleg nem is fogom: most az első első részének felét, a második második részét, valamint a Dennis befejező 20 percét csíptem el és elborzadtam rajta. És ezek már állandóan visszatérő filmek a szeretet állítólagos ünnepén. Csodálkozunk-e, hogy ilyen a világ? Szerencsére ezek a mellékzöngéknél is mellékesebbek voltak számunkra az ünnep napjaiban, csak a napi hírek vesztették el jobban addig sem túl nagy jelentőségüket.

Annál többet mondott nekem a Hook: bepótolhatja-e az ember azokat a pillanatokat, amelyeket elmulasztott gyermekeivel, ha annak a pillanatnak a jelentőségét akkor, ott nem fogta fel? És meddig, mennyire tudjuk és akarjuk megőrizni gyermeki lelkünket, könnyít-e, erősít-e mindennapjainkban?

Soha ennyi virslireklám még nem volt a tv-ben, talán csak akkor, amikor a „csíkost” próbálták eladni még a 80-as években. Pedig hol van már az a virsli, amit gyerekkoromban az Állatkertben ettem, és amelynek ízét, melegét ma is a számban érzem?

 A Karácsony számunkra az idén a szokottnál is erősebben a meghitt együttlétről szólt, Életemmel, Szüleimmel, Gyermekeinkkel, és KisGáborral, akinek eljövetelével családunk négygenerációssá vált. Ha ezt az érzést, ezt az összetartozást, ezt a szeretetet továbbvisszük, már megéri megérni 2018-at…