A legújabb régészeti leletek, főleg a Pompeiben találtak, arra utalnak, hogy az ókori rómaiak nemcsak ismerték a szemüveget, hanem megérezték, hogy a lencséket hogyan lehet felhasználni a lézer egyfajta primitív formájaként és mozi előszeleként.
Már Tíroszban, Knosszoszban és az egyiptomi al-Fajúnban is találtak lencse alakú üvegeket és kristályokat, amelyeket korábban amuletteknek, vagy tűzszerszámoknak néztek. Ugyanakkor régóta ismert, hogy a rómaiak arra használták a többé-kevésbé ellaposított üveggömböket, hogy a napsugarak koncentrálásával tüzet gyűjtsanak.
1983-ban Kréta szigetén találtak egy domború-homorú lencsét, amely hétszeresen nagyított. Felszínén mikroszkóppal látni lehet a finom megmunkálás nyomait. A lencsét nagy hozzáértéssel formálták meg. Ezt az iraklioni múzeumban őrzik 23 másik darabbal együtt.
A lencsekészítés technológiája régebbi a római civilizációnál, mint azt a knosszoszi leletekből kiderül. Ezek Kr.e. 3500 – 1200-ből, a bronzkorból származnak.
Pompeiben találták meg viszont a rendkívül precízen elkészített kristályprizmákon kívül, amelyet a spektrum színeinek felbontására használtak, azokat a kis kerek, domború üvegeket, amelyekkel tiszta, felnagyított képet kaptak. Ezzel együtt valódi, a mai értelemben vett szemüveg nem került elő.
Különös módon korabeli irodalmi források nincsenek ezekről a szemüvegként használt tárgyakról. Idősebb Pliniustól tudjuk, hogy a feltehetően rövidlátó Nero császár egy nagy csiszolt smaragdon keresztül szokta nézni az arénában a gladiátorok küzdelmeit. De az is lehet, hogy a napfény megszűrésére használta, vagy arra, hogy tompítsa a vér látványát, amelytől irtózott. Az sem kizárt, hogy a zöld színű kövön keresztül erősítette látását. Nem véletlen, hogy az emberi szem a színek közül először a zöldet veszi észre.
Ugyancsak Plinius írta le, hogyan használták a lencsék által összegyűjtött napsugarakat a római orvostudományban a sebek kiégetésére. Ezt általában a vérzés megállítására alkalmazták, és sebészeti beavatkozásokat is csináltak így felforrósított fémeszközzel, de kisebb sebek esetében a lencse precízebb és főleg steril módszer volt.
De a meglepetéseknek még nincsen végük. Ugyancsak Pompeiben találták azt a tökéletes kristály ellipszist, amelyet két kis csavar tart egy bronztalapzaton. Erre az átlátszó lencsére egy emberi arcot véstek. Flavio Russo technika-történész szerint ha az ellipszist gyertya fénye elé tették, a figura kivetítődött a fehér falra - a modern diapozitív elve alapján. Ez a tárgy lehetett a laterna magica őse, amelyet 1645-ben talált fel Athanasius Kircher jezsuita szerzetes. Ez lett a kiindulópontja a mozinak.
Különös, hogy ezekről a találmányokról alig tud valamit az utókor. Vélhetően azért, mert a római jog még nem ismerte a szabadalom fogalmát, a feltalálók így nem váltak ismertté, az állam pedig nem ösztönözte e vívmányok terjesztését. Ráadásul a kor uralkodó filozófiája, a platói gondolkodás is „alacsonyabb rendűnek” tekintette a technikát. Éppen ezért a régészet még néhány évtizeddel ezelőtt is csak a művészetekkel és a vallási örökséggel összefüggő leletek iránt tanúsított érdeklődést és nem foglalkoztak az olyan tárgyakkal, amelyeknek funkciója nem volt világos első látásra. Szerencsére a 20. század vége felé megindult a régészet további szakosodása és ezzel az érdeklődés a római civilizáció technológiai öröksége iránt. Jócskán van még tehát felfedezni és tanulmányozni való.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
