GNL911

Végtelenül felgyorsult az idő, ezt a zene rajongóinak is tudomásul kell venniük. Ma már akár az is előfordulhat, hogy egy rock-lemez 10 év alatt "klasszikussá" válik.

A dolgot még különlegesebbé teszi, hogy azt a bizonyos lemezt egy 21 éves kanadai illetőségű ifjú hölgy készítette, ráadásul mintegy "utolsó reménységet", miután két, nagy otthoni elismerést kivívott lemez után sem kaptak utána a nagy kiadók. Így született meg a 90-es évek egyik rock-szenzációja, Alanis Morrisette Jagged Little Pill-je.

A magyar nagyanyja révén egy kicsit a "mi lányunknak" is tekinthető Alanis, (nevezetes napon, 1974. június 1-én született, amikor John Cale, Nico, Brian Eno és Kevin Ayers híressé vált avantgárd lemezt vettek fel élő koncerten), aki első dalát kilencévesen írta, 1993-ban érkezett meg Los Angelesbe, miután honfitársai, Neil Young, Leonard Cohen, Joni Mitchell példája nyomán neki is rá kellett jönnie, hogy az igazi kiugrásra az USA-ban van esélye. (Azóta felvette az amerikai állampolgárságot, de megtartotta a kanadait is...). Első lemezén, az Alanison még a dance-pop stílusnak hódolt, de a másodikon, a Now Is The Time-on már megcsillogtatta dalszerzői képességeit, és elnyerte vele a legjobb női énekes-ígéret Juno-díját, a kanadai Grammy-t. A nagyközönségnek azonban inkább a táncos Alanis kellett, fele annyi példányban sem fogyott az a második album, mint az első. Ezután szánta rá magát az énekesnő az amerikai utazásra. Nashville-ben kezdte, de a country fővárosának zenészei csalódást okoztak számára. L.A.-ben is sok mindenkivel próbált közös nevezőre jutni egészen addig, amíg össze nem futott Glen Ballard zeneszerző-producerrel.

Glen szerint mindössze 30 percre volt szükségük, hogy egymásra hangolódjanak, és rögtön kísérletezni kezdjenek Ballard házi stúdiójában. Az isteni szikra igazából akkor robbant ki, amikor Alanis rögtönözni kezdett Glen gitárjátékára: így írták meg és vették fel összesen 20 perc alatt a Perfect című dalt. A többi már szinte ment magától, pedig még olyan izgalmak is fűszerezték a lemez készítését, mint egy Alanist ért utcai fegyveres rablótámadás. Szerencsére az útonállót nem érdekelte a lány táskájában lévő jegyzetfüzet, amelyben a Jagged Little Pill szövegei rejtőztek.

Ballard nem múló érdeme, hogy nem akart "csiszolni" Morissette-en, aki szerint Glen volt az első, aki arra biztatta: engedjen szabad folyást érzelmeinek, minden félelem és szégyenérzet nélkül és nagyrészt Alanis által írt zenét sem akarták túlcizellálni. Talán éppen ez a már-már anakronisztikusnak tűnő spontaneitás volt a Jagged Little Pill nagy ereje.

Az All I Really Want megadja az alaphangot: a kicsit pszichedelikusra beállított, mégis feszes gitárok felett Alanis hangja karcol, sikolt, ugat, mintegy jelezve: jobb nem kötözködni vele. A You Oughta Know egy funky-ba ágyazott szakítás története, amelyben a lány figyelmezteti volt párját: akkor is őrá fog gondolni, amikor éppen a másikkal van az ágyban - és ki is mondja, hogy mit tesznek éppen... A hörgő-nyögő, alig felnőtt nőstény azonban pillanatok alatt meg tudja mutatni szelídebb, ám nem kevésbé szenvedélyes arcát és hangjának széles skáláját: ebből lesz a Perfect "könyörgése".

Francois Villon a késő középkor rockere elégedetten hallgatná a Hand In My Pocket-et: ez a dal Alanis lemezén az "Ellentétek balladája", tisztelegve a hajdani rosszéletű vagabundus poéta, és Bob Dylan zenéje előtt.

"Megtörtek, de boldog vagyok/szegény vagyok, ám kedves/kicsi vagyok, de egészséges/nagy vagyok, de padlóra küldtek/erős vagyok, de túlterheltek/elveszett vagyok, de reményteljes". De azért nem felejti el azt sem, hogy elvégre a XX. század végének gyermeke, mert a Right Through You-ban megjelennek a grounge elemek is. Az egyik legerősebb darab a hangulati váltásoktól színesített Forgiven: vallomás a katolikus iskola nyomasztó légköréről. "Meggyóntam legsötétebb tetteimet egy irigy embernek - énekli Alanis - amit tanultam, elfelejtettem, de még ma is hiszek...az inkvizíció következményeitől szenvedek/ha kútba ugrom, bocsánatot nyerek?"

A rock évtizedei közötti ingázás jellemez két "populárisabb" felvételt, a You Learnt és a Head Over Feetet (ez utóbbi igazi hálaadás a férfinak, aki "legyőzte őt akarata ellenére"..), míg a Mary Jane balladája az "utolsó ártatlant", "az édes kereszteslovagot" biztatja: ne adja fel, ne hagyja el magát, mégha százszor is megpróbálják eltaposni, félrelökni. Alanis, úgy tűnik, akkor érzi magát a legjobban elemében, amikor kontrasztokban fogalmazhat - így vált a lemez egyik pillérévé a látszólag melankolikusan induló, majd már-már szinte hanghordozásával is csúfolódóvá váló dal, az Ironic.

"Mint fekete légy a Chardonnay-dban...mint két percet késett kegyelem a siralomházban...mint tízezer kanál, mikor csak egy kés kell neked". És ebben a szellemben folytatja az utolsó két dalban is. "Nem akarom betölteni az űrt, ami csak a tiéd..nem akarok kötszer lenni, ha a seb nem az enyém..nem akarok a ragasztó lenni, mely összetart téged..." - szabja a lány szerelmi feltételeit a játékosan elpengetett Not The Doctorban.

És ha még nem fejtette volna ki elég világosan, hogy utálja a tejbetök pasikat, a tépelődő, nyugtalanul töredezett ritmusú Wake Up-ban még egyszer ráerősít: hőse olyan ember, aki csak "a meleg havat, a száraz esőt, a nem túl gyötrelmes utakat szereti". Már pedig semmi nem fog sült galambként a szájába repülni, ha nem hajlandó felébredni!

Ennek ellenére nem vártak csodát a lemeztől, mivel megjelenése után a Billboard 200-as listáján a 118. helyen debütált, Scott Welsh, Alanis menedzsere utólag bevallotta: örült volna 250 ezer eladott példánynak is. Csakhogy egy menő Los Angeles-i rádió DJ-jének nagyon megtetszett a You Oughta Know, nyomni kezdte éjjel-nappal és ezzel felhívta az MTV figyelmét is a lemezre. A hallgatóságot egyszerre sokkolta, gyönyörködtette és háborította fel a női előadótól szokatlanul profán stílus - pedig már éppen 20 évvel korábban kaptak leckét "a kifinomult női lélekből" Patti Smith Horses-án, (hogy a még korábbi Janis Joplinról ne is beszéljünk..) és azóta már Sinéad O’Connor, (akinek hangugrásait Alanis sem kerülte ki...)majd P.J. Harvey is tett egyet s mást a sztereotípiák ellen...

A lavina mindenesetre beindult: öt kislemez készült az albumból, amely ezt követően több mint egy évig volt a Top 20-ben, 12 hétig number one az LP-listán. Csak az Egyesült Államokban 16 milliót adtak el belőle, az eladások az egész világon meghaladta a 30 milliót. Az 1996-os Grammy-gálán négyszer szólították a pódiumra Alanist, a legjobb album, a legjobb rock-album, a legjobb rock-dal és a legjobb női rock-előadás díjáért!

A Jagged Little Pill óriási sikere felbátorította Alanist, hogy ezentúl mindig a maga útját járja. Nem félt ismét meghökkenteni 1998-ban a Supposed Former Infatuation Junkie-val, amely az előző lemezhez képest bukást hozott 2,5 millió amerikai példányával, és csupán két Grammy-jével - közben szerepelt az HBO Szex és New York című sorozatában, és színpadi szerepet is vállalt a nálunk is bemutatott Vagina-monológokban - majd 2002-ben az Under Rug Swept-ben már Ballard segítségére sem szorult. Eddigi utolsó "eredeti műve" a rádió és tv-cenzoroknak ismét fejtörést okozó So-Called Chaos (2004) volt, a szókimondást egy érett nőtől sem tűrik el a Szabadság Hazájában...És 2005-ben jött a nagy meglepetés: az akusztikus Jagged Little Pill.

A jubileumi lemezek esetében többnyire a kiadók megelégszenek az eredetinek újrakevert változatával, esetleg néhány bónusszal kiegészítve, és mindezt díszcsomagolásban adják el. Alanis azonban többet tett: az egész egykori lemezt újra felvette, méghozzá a dalok eredeti sorrendjében, de "unplugged" változatban.

Nem új dolog, hogy egy előadó sikeres alkotását önmaga "alakítsa át", akár egy az egyben is. A The Who már 1970-ben megjelentette az egy évvel korábban kiadott Tommy című rock-operát annak színpadi változatában, majd 1975-ben Ken Russell filmjéhez ismét áthangszerelték a zenét, és szerepeket osztottak neves színészeknek, énekeseknek Elton Johntól Oliver Reedig. Ugyanezt eljátszották a Quadropheniával (1973), amikor Frank Roddam 1979-ben filmre vitte a zenés történetet. A Tommy-nak még 1989-ben is készült újabb változata, amikor a banda a 20. évfordulón ismét turnézni kezdett vele. Hasonló módon bánt a Pink Floyd a The Wall-lal, amelynek - közel 20 évvel később - megjelent teljes koncertváltozata az eredeti csapattal, és Roger Waters verziójában egyaránt, és lehúzott néhány bőrt a Tubular Bells-ről Mike Oldfield is. A nem érdemtelenül Joni Mitchell-utódnak tartott Alanis viszont inkább "lecsupaszította" eredeti lemezét az akusztikus hangzással, hangja érettebb, teltebb, itt-ott fátyolosabb, előadásmódja kifinomultabb lett, anélkül, hogy veszített volna erejéből. A dalok közül különösen jól sikerült a keleties hangzású, az "új" Robert Plantnek is becsületére váló All I Really Want, a meditatív zongora-gitár kíséretű Perfect, a balladisztikus Hand In My Pocket, vagy az "egekhez fohászkodó", spanyol motívumokkal tarkított  Forgiven. De legalább ennyire szépséges lett a Mary Jane, mint ahogy kegyetlen az Ironic és a Not The Doctor új változata.

A lemezt, amelyen multimédiás rész is található videóval, illetve Alanis turnénaplójával, először hat héten át csak Starbucks kávéház-láncolatban lehetett kapni, Ray Charles Genius Loves Company című posztumusz albumának sikerén felbuzdulva, ami több nagy cég duzzogását váltotta ki. (A kanadai His Master's Voice például erre az időre "törölte" teljes Morissette-katalógusát). De az újabb vita a "felújítás" körül  ezúttal sem ártott az album hírverésének...