Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. szeptember 04. 06:37 - Göbölyös N. László

Én Laurel, Te Hardy

16181594-c-est-moi-laurel-c-est-toi-hardy.jpg

Ahová ők betették a lábukat, ott fű nem nőtt. Nemcsak egymást tudták osztani, hanem a legváltozatosabb módon voltak képesek lerombolni környezetüket, házakat, hajókat, kocsikat, néha egész utcákat. Fogalommá vált keménykalapjuk, a „kakukktánc” nevű indulójuk, egyikük már-már bosszantó naívsága és legörbült szájú sírása, míg a másik atyáskodó eleganciája, majd kétségbeesett, segélykérő tekintete társa kivédhetetlen akcióinak elszenvedőjeként. Miközben örök barátok maradtak – filmen és filmen kívül egyaránt.

Stan Laurel és Oliver Hardy – vagy ahogy nálunk ismerik őket: Stan és Pan. Közel száz filmet forgattak együtt, milliókat szórakoztattak és szórakoztatnak ma is képtelenebbnél képtelenebb jeleneteikkel, a legkülönbözőbb környezetekben: nagyvárosban, idegenlégióban, az oxfordi egyetemen, bikaviadalon, cigánytáborban, havasokban, kórházban, házépítés közben, fegyenctelepen…Állandóan bajba kerültek, de szorult helyzeteikből rendre kikerültek – méghozzá éppen kétbalkezességük révén.

Készült róluk egy film 1957-ben, nem sokkal Hardy halála előtt. Az egykori dagi már csontsovány volt, de még nevetett, míg Laurelen látszott, hogy barátja eltávozásával az ő életének is vége – még akkor is, ha 8 évvel éli túl őt. De még ezen a felvételen is érződik, hogy milyen jól érzik magukat együtt.

Külön utakon kezdték pályájukat. Stan, aki Angliából érkezett ugyanazzal a hajóval Amerikába, mint Charlie Chaplin, kezdetben rossz fiúkat játszott, fekete festékkel körül mázolt szemmel, fején simlis sapkával, a háziasszonyok réme volt. Pan, aki táncos-komikusként lépett először színpadra, a filmvásznon egy kis fehér-szürke kutyával tűnt fel. 1926-ban Hal Roach szerződtette mindkettőjük egy filmhez, és ő jött rá, hogy remek párost alkothatnak. Nem is váltak szét többé.

Filmjeikben, amelyek között olyan klasszikusok vannak, mint A sivatag fiai, a Fra Diavolo, vagy az Oxfordi diákok, nem volt olyan társadalom-kritika, mint a Marx-fivéreknél, a burzsoá erkölccsel szembeni gyilkos irónia, mint Chaplinnél, vagy olyan szürreális humor, mint Buster Keatonnál. Ők „csak” nevettettek”, ebben viszont igazán nagyok voltak. Sok pályatársukkal ellentében ők szerencsésen át tudtak lépni a némafilmből a hangosfilmbe.  A börleszk számos klasszikus gegje származik tőlük: Stan házépítés közben a vállán cipel egy hosszú-hosszú gerendát, amelynek a végén is ő van; egy szakadék felett egy függőhidon cipelnek egy zongorát, miközben a híd egyik végén egy gorilla közeledik hozzájuk; Pan szerelmi bánatában a Szajnába akarja fojtani magát, és elvárja barátjától, hogy kövesse őt a halálba, Stan azonban mindig elodázza az ugrást, miközben a vízben egy cápauszonyt látunk fel s alá siklani; az idegenlégióban büntetésből ők mossák az ezred szennyesét, amely hegyként tornyosul előttük: Stan felmászik a szennyeshegy tetejére és onnan hoz le egy darabot; az oxfordi park labirintusába keringenek, mert az irányjelző a kezükben maradt – és még sorolhatnánk.  

Roach-nál 1940-ig dolgoztak, majd átszerződtek a XX. Century Foxhoz, de ott már nem tudták hozni korábbi sikereiket. Éveken át kabarékban léptek fel, a II.világháború után a brit szigeteken is turnéztak, végül 1952-ben készítették el utolsó filmjüket, az Atoll K-t, amely teljes csőd volt. Kultuszuk azonban megmaradt, főleg Európában. Franciaországban, Németországban, Nagy-Britanniában ma is működnek rajongó-klubjaik, fesztiválokat is rendeznek a tiszteletükre. Olaszország pedig egészen különleges helyet foglal el e téren: még a 30-as évek végén kitaláltak egy zseniális szinkront, amelyben Stan és Pan angolos kiejtéssel és hangsúlyozással beszél olaszul. Mauro Zambuto adta Stant fejhangon (holott eredetileg neki volt a mélyebb hangja), Pan megszólaltatója pedig nem kisebb művész lett, mint Alberto Sordi. Az olasz nézők a mai napig az ő hangjukon hallják a „Stanlio e Ollio” párost.

Hogy mi volt a sikerük titka? Ezt maga Pan magyarázta el egyszer: „A világ tele van Laurelekkel és Hardy-kkal. Anyám panziójában láttam gyerekkoromban egy balfácánt, akit soha semmi baj nem ért, és mellette egy nagyokost, aki nagyobb balfácán volt, mint a másik, csak tudott róla…” Stan viszont úgy vélte, hogy „az emberek érezték, mennyi szeretettel csináltuk”.

A „sovány”, aki soha nem heverte ki a „dagi” halálát, azért élete végéig nem vesztette el humorát. „Aki sírni mer a temetésemen, azzal soha többé nem állok szóba” – mondta állítólag halála előtt.

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr2012733620

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kelly és a szexi dög 2017.11.12. 08:23:49

néha leadhatná egy-két filmjüket valamelyik hazai csatorna is...
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai